2013, legyél cinkosunk!

Tizenkettőharmincegy.

Megijeszt, mert megint eltelt. És megint tovább kell menni egy újba. És vajon volt-e értelme, és ha volt, akkor mi? És mi múlik most el? És mi jöhet vele?

Mindemellett most talán pislákol egy bizakodásra okot adó reménysugár 2013 jobb sarkában. Idealisztikus, naiv, szép remények. Hogy odanő valaki a másik mellé, mint árnyékot adó, bölcs, öreg tölgy? Létezik ez még egyáltalán?

Azért ez a kígyó legbelül nagyon is örül ennek a kígyó-évnek. Ugye, hoz majd többet is ez az év annál, mint hogy idegenekből lesznek barátok, és barátokból idegenek? Talán nem is számít. Most már ráhagyom a világra ezeket a kérdéseket, és csak annyit kérek, hogy, a maga egyszerű könnyedségében, végre mosolytól ráncosodjunk. Azt kívánom, hogy ugyanannyi szépség érjen el hozzánk, mint amennyit mi adunk. Azt kívánom, hogy a döntéseink bírjanak saját súlyukkal. Azt kívánom, hogy az elhullott percek ne rágják a lelkünket. Azt kívánom, hogy köpjünk az elvárásokra. Mert azok is köpnek ránk. Azt kívánom, hogy markoljunk több paplant.

Azt kívánom, hogy újra szeressünk szeretni.

Lődörgök az utcán, és csak elvétve szeretek.

Sírja a lángot a csillagszóró, én meg bekucorodok a sarokba az összetört mézeskalácsszívemmel, és számot vetek. Megint eltelt egy év. Ahogy telik egyik nap a másik után, nem változik semmi. Mégis, rohadtul a feje tetejére állt minden.

Régen mindig úgy éreztem, elviselhetetlen ez a romlott világ, és -kivétel nélkül- mindenkinek odaadnám ezt a kis mézeskalácsszívet. Manapság meg legszívesebben az összesnek a szeme közé köpnék, aki foglalja a helyemet a trolin, miközben én belefulladok az édes melankóliába.

Ki vagyok én?

Jó lenne újra önfeledt szerelembe esni. Akkor nem gondolkoznék ennyit. Akkor egyáltalán nem gondolkoznék. Akkor újra tudnék gondolatban mézeskalácsszíveket osztogatni.

Kiégtem. Még egy kósza, perverz gondolat se jön, hogy tapogasson szenvtelenül. Ez azért frusztrál. Nem is tudom, miért csodálkozok el ezen, hiszen én magam metszettem ki a szívem a mellkasomból. Egy darabig csak tartottam, hátha kell majd valakinek, aztán betettem a fiókba. Szóval mindegy, élek még egy kicsit. Nekimegyek a lehetetlennek, simogatok lelkeket, rombolok falakat. Ha elég volt belőle, ha majd engedem, hogy szeressenek, akkor bekucorodok a sarokba, számot vetek, és rajzolok szíveket. 

Pirossal az övét. Feketével az enyémet.

Lesz ez jobb, vagy még így se?

Karácsonyi dalt
dúdolnak
az emlékek.
Mosolygok.

Engem
régi kép
már nem
tép szanaszét.
Átlépek
múltat,
jelent.

Kimenni a piacra
alkudozni
szívekre?
Rászolgáltam.

Teszek ígéretet,
hogy többé
nem szolgálok mást,
csak Önnönmagam.

Csak azt tudnám,
lesz ez valaha
jobb,
vagy
még így se?

Az ész diadala

Nem ülhetek a toprongyos kis életemen, úgy, ahogy a tiéden sem. Rájöttem, milyen szerepet kaptam a történetben. Ez a szerep nem kell, ez nem én vagyok. Ha tovább játszanék, újabb szívrák jönne. Én már elestem, felkeltem, újra elestem, belém rúgtak, belém rúgtál, beléjük rúgtam, koszos voltam, pofont kaptam, köptem-nyeltem. Többet nem. Nem-nem-nem. 

Azt hittem, ha elmászok a végéig, meg vissza, akkor érezni is fogom, hogy fáj. De nincs már bent semmi, mert én bolond, kívülre tettem a lelkem. Csak a távolságot látom. Mert ami neked élet, az nekem halál. Szalad az idő, én meg nem érek erre rá. És tartozom magamnak annyival, hogy ne tépjem sejtekre, ami velem maradt.

Jönnek az ünnepek, és először megyek neki egyedül ennek a giccsparádénak. Nehéz egyedül. Rohadt nehéz, de már így is rengeteg pillanat múlt el nyomtalanul. Ez nem fog. Megígérem. Neked. Magamnak.

Töröld fel a lábnyomom, ha hagytam. Én is feltörlöm a tied. Aztán kezdjünk végre pillangó-életet élni.

Van-e szándék?

Én mondtam, hogy aggathatsz rám címkéket, maximum konfettit vagdosok belőle. 

Pont akkor szerettem meg a tévelygést, mikor te úgy gondoltad, egyszerűségem visít az éjszakádba. Valójában mindennel lehetne illetni, csak az egyszerűvel nem, bár azzal sem lenne semmi gond. Könnyebb lenne úgy. Szóval úgy vagyok vele, hogy azzal fizetek, amit te gondolsz rólam. Azzal, hogy itt van a semmi, közben ez a minden. Talán egyszer még érdekelt, hogy túl nagy ez az ár. Talán egyszer volt valami erőltetett bizonyítási vágy, hogy láss, ne csak nézz.

Elmúlt. Elengedem a gyeplőt. Elfogadsz így is? Dönts.

Ha igen, akkor hozz fényt is, ne csak vigyed. Nem kell megoldanod az életem, azt majd megteszem én. De épülni szeretnék. 

Lassan fel kéne dobni a kérdést, hogy: van-e szándék?...

 

Ezt a világot ugyanazok a láthatatlan erők forgatják, mint amik a szívünket facsarják.

Ez egy ilyen nyomorult vasárnap, amikor azt kell tenni, amit nem bírunk, és próbáljuk megérteni, miért követjük el ugyanazokat a hibákat újra és újra. Csak reméljük, hogy egyszer bűnbocsánatot nyerünk, vagy legalább enyhül a köd, ami keringőzik a szobában. Az erogén zónák is sztrájkolnak, belefulladtak a péntek esti borba.

És mondogatjuk, hogy optimizmus, meg pozitív hozzáállás, de vajon emberibb azt hazudni magunknak, hogy minden átkozottul rendben van? Szóval inkább belesajdulunk a dallamba, és azt kívánjuk, bárcsak bejönne ez a maja szarság.

Azt hallottam tegnap este, hogy vár ránk egy másik világ. Egy jobb világ. Ha ez igaz, én ott fogok várni rád.

Talán holnap újult erővel... próbálok bízni, de tudom, hogy még ennyi sem lesz. Míg át nem lépjük a határt. Míg fel nem száll a köd.

Nektek. Mindörökre. Csupaszívvel.

Mert megérdemeljük, hogy egyszer elmúljon minden. És igaz, hogy én Magyar népmeséket dúdolok, miközben magamban mosolyogva káromkodok. De ma este nem, mert itt vagyunk együtt, és megint meghaltam párszor, de mégsem volt annyira rossz, mint szíveket vésni a combom alá. Újra tudok sírni. És a szívem szottyáról is megfeledkeztem öt, akár hat percre. Úgyhogy köszönöm.

Fel-le jár a búcsú

Amikor
a kedvenc bűnömmel
fekszünk egymás elvárásain,
előbújik a boldogság.

Vágyakat
pesztrál az este.
Éget.
Úgy fáj.

Úgyhogy
csinálok majd
takarót a hóból
és próbálok
álmodni Mást.

Sakk-matt

Az itt az ügy pikantériája, hogy önmagad ellenfele vagy. Így az is biztos, hogy vesztes leszel.  Viszont senki nem szeret olyan játékot játszani, amiben mindig veszít, úgyhogy inkább csendben magad mögé bújsz.

Aztán beszélsz a semmiről, közben legbelül megerőszakolod a lelkedet és megtagadod a belső parancsokat. Újra és újra. És szentül fogadod, ez csak játék. Mert itt mindenki csak játszik. Jót, szépet, okosat. Mint a zebra, aki beáll a rács mögé, hogy fehér lónak lássák. Na, pont így játszik mindenki. Unalmas.

Jó lenne feltételeket szabni az életnek, de valahogy sosem úgy jön ki a lépés. Az is egy taktika, hogy páncélt növesztesz magad köré, és így nem tudnak majd bántani. De ugyanígy boldoggá tenni sem, ezt azért vedd számításba. Előbb, de általában utóbb, úgyis ki kell teregetni a kártyákat. Ez legalább annyira nem bonyolult, mint egy melltartó kikapcsolása.

Szürke uniformisban.

Nehéz a hogy vagy-kérdésekre válaszolni, bár valószínűleg még soha senki nem felelt rájuk őszintén, úgyhogy mindegy is. Vagyok. Nem jól, nem rosszul. Talán most először minden tökéletesen jelentéktelennek tűnik. Azért a giccses csillogástól, amivel tele van a város, még mindig hányni tudnék. Miért hiszik el az emberek, hogy ettől lesznek boldogok? Valójában ennél az se jobb, hogy én meg titkon abban reménykedem, hogy ideér majd egy megkésett csomagban valami, ami fontos lesz és örömet okoz. 

A pokolhoz is hozzá lehet szokni, könnyebben, mint azt gondolnánk. Amint hozzászoktam, beléptem az "Életközeli élményeket gyűjtők" önsegítő körébe. Mindenkinek meg kell őrülnie ahhoz, hogy aztán normális legyen. El kell aludnia, hogy felébredjen. Meg hasonlók. Én nem akarom az élet értelmét naponta lemérni. Gyászos menekülés ez részemről a kudarc elől. 

Hank Moody meg néha átjön, mert nem talál fogást magán. Rajtam annál többet. Az én fejem fölött aztán villog a kérdőjel, hogy ennek mi értelme. Voltaképpen a válasz is ott van: semmi.

Döntések, döntések.

Nem hiszek abban, hogy mindenki a saját örömét hajszolja a másikban. Nem hiszek abban, hogy mindenki öncélból áldozza fel a másikat a lehető legkisebb részvét nélkül a kielégülés, vagy a jólét oltárán. Kell, hogy legyen egy cseppnyi empátia mindannyiunkban, nem?
 

Lehet, hogy csak én szeretném így látni, és letűnt korok illúzióival kenegetem magam. Igazából könnyebb ebben hinni. Félek, hogy a rohanó, begyöpösödött világ bármilyen kommentár, vagy lábjegyzet nélkül fogja megölni a képzeletemet. Aztán majd üres frázisokat ismételgetek, és csak egy statisztikai adat leszek az életedben.

Nem akarok csak egy szám lenni senkinek az életében. Ma így döntöttem.

(apropó: Honnan tudhatjuk, pontosan mikor születik meg egy döntés?)

Ott, ahol tűz ég, sajnos, mindig kell, hogy füst is legyen!

Szóval.

Ha én itt szenvedek a nyilvánosság előtt, akkor te meg ne add a hülyét, mert neked szent meggyőződésed, hogy én trónon ülve osztogatom az éjszakákat. Nem kell leragadni a külsőségeken, túlléphetnél rajtuk, legalább így utoljára. Elhiheted, nem jókedvemben vagyok kussban. Ha egyszer megszólalnék, olyat mondanék, amiért később falba verném ezt az okos fejem. Unom egyébként ezt a bájcsevejt-vigyort, amit dobtunk ezzel a kockával. Miért erőltetjük?

Egyszer majd nem lesznek összeszorítva a fogaim, és nem fogok tartani attól, hogy itt vagy-ott vagy, csak most ne legyél ott, bárcsak. 

Igen, napjában többször eléneklem, hogy jó-jó-jó-dejónekem, te meg el is hiszed. Ragadt rád egyáltalán valami belőlem? Mert eddig olyan klisékkel hitegettem magam, hogy építettünk egy dombot, amire ketten leültünk, és azért most nem romboljuk le, mert én erre - te arra. Meg hogy lett egy ember, akire bármikor bármiben.

Nem akarlak bántani. Ezért vagyok csak csönd neked.

De, látom.

- Hát nem látod, hogy öltáncot lejt neked az élet?
- De, látom. Csak most pont leszarom...

A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap. Az igazi kérdés az, hogy mit hoz a tegnap.

Egyszer csak észreveszed, szinte egyik percről a másikra, hogy elmúlt. Már nem fáj, ha végigpörgeted az emlékeket. Már nem érzed üresnek az ágyat. Már nem piszkálod a nyelveddel a sebet a szájpadlásodon. Csak egy heg maradt. Semmi több. 

Már nem teszel fel magadban olyan banális kérdéseket, mint hogy "Miben mérjük a szeretetet?". Már nem ülsz a padlón a hideg falnak dőlve egy közhelyes képeslappal a kezedben. Nem kócolod a hajad kisírt szemmel gyertya mellett, és már azt sem élvezed, hogy a nyitott ablak mellett fagyaszt szét zsinórban a 4.-5. cigaretta. Nem bújsz víz alá este a kádban, várva, hátha nem kell többé feljönni a felszínre. Egész egyszerűen nem érzed többé veszteségnek, ami történt. 

Egyszer csak leporolod az arcodról a sötétséget, és elgondolkozol, hogyan javítsd meg magad. Egyszer csak megunod a hideg falat, a gyertyát, a cigiket. Egyszer csak leírhatatlan késztetés lesz úrrá rajtad, hogy továbblépj. 

...Akkor majd tiszta szívvel rakok egy pipát a bakancslistámra, hogy ez is megvolt. 

 

Teher-, vagy gyorsvonat az, ami az életemnek ütközött?

Ha majd nem fogom magam zsinóron rángatni, belekiabálok egy óriási köszönöm-öt a debreceni éjszakába. Ha majd nem látom újra ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott.

Egyszer majd elzárom az agyam, és átadom a szívem a számmal. A lélekboncolgatástól kezdve a spontán sörig, az összes pillanatot meg fogom köszönni, még ha néha kicsit meg is haltam bennük. Az ütéseket. A simogatásokat. Az egyperces örömöket. A nemes gesztusokat. Az őszinte érdeklődést, és a látszatempátiát. Még a hátbaszúrásokat is.

Van, aki leépít, és van, aki fel. NEM. Mindannyiuktól lett végre nekem is egy történetem. És ezzel, azt hiszem, minden elmondatott.

Mi is vagyok? Limitált kiadás?

Mosolyogj. Csillogjon a szemed, mintha nem éreznéd teljesen üresnek magad.

Hülye vagy, mert nem vagy üres. Tele vagy emlékekkel, félelmekkel, reménnyel, szeretettel és haraggal. Túl sok érzelem kavarog benned ahhoz, hogy békére lelj. 

Néha azt kívánod, bárcsak több középső ujjad lenne. Aztán a kebledre ölelnéd a világot. Kívántad már valaha, hogy legyen második esélyed egy első találkozóra? Vagy bárcsak minden olyan lenne, mintha be se lépett volna az életedbe?

Itt ülsz félrészegen, keresed a betűket a billentyűzeten. Szánalmas vagy. Allergiás vagy az emberekre, ez a te bajod. Vagy csak saját magadra?

Más vagy, szard le. Tanulj a hibáidból, aztán engedd el őket. Most még minden a másolat másolatának a másolata.

Istenem. Köszönet ezért a csodálatos életért! És bocsánatot kérek, ha nem értékelem eléggé.

Semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart!

El kell döntened: a pillanatnak élsz, és játszi nemtörődömséggel rántasz vállat a megvető pillantásoknak, vagy maradhatsz megfontolt felnőtt a szépen megtervezett világodban. Csak ne félnél attól, hogy eljött az idő! Te is tudod, nem lehet örökké a pedáns döntések mögé bújni. Egy karnyújtásnyira van az élet, miért ilyen nehéz kinyitni azt az ajtót? Mégis mi húz vissza? Csak ülsz az ágyon, és észreveszed, hogy visszavonhatatlanul kifordult magából ez a világ. A szerepcsere nem válasz a kérdésre. Próbálj meg önmagad maradni. (Most torz vigyor fut át az arcodon. Voltál te már egyáltalán önmagad?)

Ne ülj túl sokat azon az ágyon. Nem kell ezt túlbonyolítani. Mindenki kurva, csak van, aki szépen.

Miért nem kérdezel?

Egy csomó kérdést nem mertem feltenni. Miért nem kérdeztem? Talán a miközömhozzá emberi csökönyösség szabott gátat a szavaknak.

Már felesleges mulasztási bírságot kiszabni. Annyi mindent nem tudok, amit már nem is fogok kibogozni. Ez pont elég. Ha itt heverne a sarokban az a szív, rázúdítanék mindent, aztán dobozba raknám bársony közé. De csak addig, míg el nem fogynak a kérdéseim.  

 Pótlom hiányosságom: Voltál már boldog?... És én voltam-e?


 (Azért illik integetni, ha valahonnan elmész.)

Fogta, és elindult megkeresni magát.

Gyere, kávézzunk egyet. Beszélgessünk, mint két idegen. Beléd fogom ásni magam, "de úgy emocionálisan." Fáj? Akkor jó. Frusztrállak? Ez volt a célom. Észrevetted, hogy még egy közhely sem jött ki a számon? Neked annál több. Miért kell ennyire felszínesnek lenned? Ezt a kávét nyár óta tervezzük. Látod, hogy minden megváltozott? Te mégis ugyanarról beszélsz. Nem unod még saját magad? Azt mondod, én bölcs vagyok, te érzelmileg impotens. Bizarr a szituáció, mert minden este eljátszod, milyen szar neked ez az élet. Azért, hogy örüljenek, ha majd hozzámérik az övéket? Olvasd el a Vörös Oroszlánt, számolj száztól visszafelé, aztán élj, ne csak túlélj.
"Írj neki levelet, hogy megy sorod, és kérdezz... majd holnap."

Ajánlás az Életedhez

Az utolsó kakaót iszom, amit itt hagytál. Sosem értettem, hogy vagy képes szeretni ezt a cukros borzalmat. Édes és émelyít, most mégis jól esik.

Csak egyre kérlek: kiváltképp azzal vigyázz, akit nagyon megkedvelhetnél! Mesélhetsz megváltó mesét, úgyis csak egy párja-vesztett, tollhíjas holló maradsz. De egyet se félj: egyszer eljön, akire ráncokat aggathatsz, aztán a karosszékben egymás kezét fogva köszönitek majd a másiknak, hogy megkopott a szív az egyik felén. De ebben más lesz a társad.

Tudom, hogy nem kell féltenem téged. Kakaót mindenhol adnak. 4 kanállal. 2 deci tejbe.

Tükör

- Megijesztettél. Megijesztettél, mennyire jó színész vagy. Néztél már ma tükörbe? Nyugodtan leköpheted saját magad, bár ez nem változtat semmin. Szívjad csak sorban a cigiket, aztán menj és csapd szét magad. Jobb lesz tőle?
- Igen, jobb.
- Megoldás?
- Igen. Unom már saját magam. Most azt várod, hogy keseregjek a négy fal között ezen az elcseszett életen? Minden mindegy.
- Legalább megpróbálhatnál magadra nézni. Ez nem a holtpont. Még benned van az utolsó vágy.
- Elnyomom. Elfojtom. Megoldom. Ne aggódj értem.
- Aggódni? Dehogyis. Fel akarlak pofozni, hogy úgy fájjon, mint még soha.
- Szerinted érezném? Szerinted éreznék bármit is? Ne nevettess.
- Mindenki érez. Neki is van szíve. Ne legyél olyan, mint ő. Te ennél több vagy.
- Hát még te sem ismersz? Mindenki egy, és senki sem több egynél. Az utolsó vágy pedig nézze meg egy pocsolyában magát.

Gyógyüdülő

- Azt írja, hogy nincs elég fedezet...Hölgyem? Hölgyem?

- ...tessék? Egy vékony zöld Bond lesz.

- Tudom, de a kártyáján nincs elég fedezet.

Nincs elég fedezet. Lassan beissza magát a mondat az agyadba.

A szavak üresek, a tüdőd kapkodja a levegőt, és csak az fáj, hogy mennyire nem fáj semmi. Ehhez már nincs elég fedezet. Azt az egyet tudod, hogy nagy szükséged lenne most arra a cigire.

- Szarul nézel ki, fiam. Egyél.

Legalább az insomniád enyhült. Cserébe kaptál egy rakat rémálmot, amiben önmagaddal kell szembenézned, ezt mindig is gyűlölted. Mert benned ehhez már nincs elég fedezet.

Ez egy gyógyüdülő. Legalábbis anyád azt gondolja. Neked most az otthontalanság otthona. Groteszk látvány vagy a szobádban magadba görnyedve, ezt az arcod még soha nem mutattad "itthon".

Kelj fel, és élj. Értük, értem. Csak még egyszer!

Sejtjeim majd jó katonákként, éberen állnak, hogy kinevethess.

ez nem személyes ügy, csak egy küldetés
nem ránghat az arc, nincs szemrebbenés
nem lettem mártír vagy halott obsitos
ennyi volt a dolgom
és lelépni most.

Üldöz

Mindenki elment.
Gondolatban szaladok én is
valahova messze,
ahol még a gondolat sem érhet utol.

Egyedül vagyok.

Fűbe kapaszkodva

Dübörög a vér, egymásnak feszül a test, és akkor, és ott, azt is elhiszem magamnak, hogy ő nem csupán egy percig lesz oltalom. Minden egyes alkalommal elkap az az úgyismindegy érzés, és megadom magam. Az összes elvemet, már ha léteztek valaha is, feláldozom azért a néhány fáradt percért, amikor az izzadt ölelésbe beleképzelem, hogy valami szeretetféle szarság is lehetne.

Aztán kényelmetlen neki, nem akarja ezt a részt elnyújtani.

Ledobom a Swarovskit a földre, közben átnézek rajta, és látom, hogy megint nem jutottunk el ágyéktól szívig.