Sírja a lángot a csillagszóró, én meg bekucorodok a sarokba az összetört mézeskalácsszívemmel, és számot vetek. Megint eltelt egy év. Ahogy telik egyik nap a másik után, nem változik semmi. Mégis, rohadtul a feje tetejére állt minden.
Régen mindig úgy éreztem, elviselhetetlen ez a romlott világ, és -kivétel nélkül- mindenkinek odaadnám ezt a kis mézeskalácsszívet. Manapság meg legszívesebben az összesnek a szeme közé köpnék, aki foglalja a helyemet a trolin, miközben én belefulladok az édes melankóliába.
Ki vagyok én?
Jó lenne újra önfeledt szerelembe esni. Akkor nem gondolkoznék ennyit. Akkor egyáltalán nem gondolkoznék. Akkor újra tudnék gondolatban mézeskalácsszíveket osztogatni.
Kiégtem. Még egy kósza, perverz gondolat se jön, hogy tapogasson szenvtelenül. Ez azért frusztrál. Nem is tudom, miért csodálkozok el ezen, hiszen én magam metszettem ki a szívem a mellkasomból. Egy darabig csak tartottam, hátha kell majd valakinek, aztán betettem a fiókba. Szóval mindegy, élek még egy kicsit. Nekimegyek a lehetetlennek, simogatok lelkeket, rombolok falakat. Ha elég volt belőle, ha majd engedem, hogy szeressenek, akkor bekucorodok a sarokba, számot vetek, és rajzolok szíveket.
Pirossal az övét. Feketével az enyémet.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése