2013, legyél cinkosunk!

Tizenkettőharmincegy.

Megijeszt, mert megint eltelt. És megint tovább kell menni egy újba. És vajon volt-e értelme, és ha volt, akkor mi? És mi múlik most el? És mi jöhet vele?

Mindemellett most talán pislákol egy bizakodásra okot adó reménysugár 2013 jobb sarkában. Idealisztikus, naiv, szép remények. Hogy odanő valaki a másik mellé, mint árnyékot adó, bölcs, öreg tölgy? Létezik ez még egyáltalán?

Azért ez a kígyó legbelül nagyon is örül ennek a kígyó-évnek. Ugye, hoz majd többet is ez az év annál, mint hogy idegenekből lesznek barátok, és barátokból idegenek? Talán nem is számít. Most már ráhagyom a világra ezeket a kérdéseket, és csak annyit kérek, hogy, a maga egyszerű könnyedségében, végre mosolytól ráncosodjunk. Azt kívánom, hogy ugyanannyi szépség érjen el hozzánk, mint amennyit mi adunk. Azt kívánom, hogy a döntéseink bírjanak saját súlyukkal. Azt kívánom, hogy az elhullott percek ne rágják a lelkünket. Azt kívánom, hogy köpjünk az elvárásokra. Mert azok is köpnek ránk. Azt kívánom, hogy markoljunk több paplant.

Azt kívánom, hogy újra szeressünk szeretni.

Lődörgök az utcán, és csak elvétve szeretek.

Sírja a lángot a csillagszóró, én meg bekucorodok a sarokba az összetört mézeskalácsszívemmel, és számot vetek. Megint eltelt egy év. Ahogy telik egyik nap a másik után, nem változik semmi. Mégis, rohadtul a feje tetejére állt minden.

Régen mindig úgy éreztem, elviselhetetlen ez a romlott világ, és -kivétel nélkül- mindenkinek odaadnám ezt a kis mézeskalácsszívet. Manapság meg legszívesebben az összesnek a szeme közé köpnék, aki foglalja a helyemet a trolin, miközben én belefulladok az édes melankóliába.

Ki vagyok én?

Jó lenne újra önfeledt szerelembe esni. Akkor nem gondolkoznék ennyit. Akkor egyáltalán nem gondolkoznék. Akkor újra tudnék gondolatban mézeskalácsszíveket osztogatni.

Kiégtem. Még egy kósza, perverz gondolat se jön, hogy tapogasson szenvtelenül. Ez azért frusztrál. Nem is tudom, miért csodálkozok el ezen, hiszen én magam metszettem ki a szívem a mellkasomból. Egy darabig csak tartottam, hátha kell majd valakinek, aztán betettem a fiókba. Szóval mindegy, élek még egy kicsit. Nekimegyek a lehetetlennek, simogatok lelkeket, rombolok falakat. Ha elég volt belőle, ha majd engedem, hogy szeressenek, akkor bekucorodok a sarokba, számot vetek, és rajzolok szíveket. 

Pirossal az övét. Feketével az enyémet.

Lesz ez jobb, vagy még így se?

Karácsonyi dalt
dúdolnak
az emlékek.
Mosolygok.

Engem
régi kép
már nem
tép szanaszét.
Átlépek
múltat,
jelent.

Kimenni a piacra
alkudozni
szívekre?
Rászolgáltam.

Teszek ígéretet,
hogy többé
nem szolgálok mást,
csak Önnönmagam.

Csak azt tudnám,
lesz ez valaha
jobb,
vagy
még így se?

Az ész diadala

Nem ülhetek a toprongyos kis életemen, úgy, ahogy a tiéden sem. Rájöttem, milyen szerepet kaptam a történetben. Ez a szerep nem kell, ez nem én vagyok. Ha tovább játszanék, újabb szívrák jönne. Én már elestem, felkeltem, újra elestem, belém rúgtak, belém rúgtál, beléjük rúgtam, koszos voltam, pofont kaptam, köptem-nyeltem. Többet nem. Nem-nem-nem. 

Azt hittem, ha elmászok a végéig, meg vissza, akkor érezni is fogom, hogy fáj. De nincs már bent semmi, mert én bolond, kívülre tettem a lelkem. Csak a távolságot látom. Mert ami neked élet, az nekem halál. Szalad az idő, én meg nem érek erre rá. És tartozom magamnak annyival, hogy ne tépjem sejtekre, ami velem maradt.

Jönnek az ünnepek, és először megyek neki egyedül ennek a giccsparádénak. Nehéz egyedül. Rohadt nehéz, de már így is rengeteg pillanat múlt el nyomtalanul. Ez nem fog. Megígérem. Neked. Magamnak.

Töröld fel a lábnyomom, ha hagytam. Én is feltörlöm a tied. Aztán kezdjünk végre pillangó-életet élni.

Van-e szándék?

Én mondtam, hogy aggathatsz rám címkéket, maximum konfettit vagdosok belőle. 

Pont akkor szerettem meg a tévelygést, mikor te úgy gondoltad, egyszerűségem visít az éjszakádba. Valójában mindennel lehetne illetni, csak az egyszerűvel nem, bár azzal sem lenne semmi gond. Könnyebb lenne úgy. Szóval úgy vagyok vele, hogy azzal fizetek, amit te gondolsz rólam. Azzal, hogy itt van a semmi, közben ez a minden. Talán egyszer még érdekelt, hogy túl nagy ez az ár. Talán egyszer volt valami erőltetett bizonyítási vágy, hogy láss, ne csak nézz.

Elmúlt. Elengedem a gyeplőt. Elfogadsz így is? Dönts.

Ha igen, akkor hozz fényt is, ne csak vigyed. Nem kell megoldanod az életem, azt majd megteszem én. De épülni szeretnék. 

Lassan fel kéne dobni a kérdést, hogy: van-e szándék?...

 

Ezt a világot ugyanazok a láthatatlan erők forgatják, mint amik a szívünket facsarják.

Ez egy ilyen nyomorult vasárnap, amikor azt kell tenni, amit nem bírunk, és próbáljuk megérteni, miért követjük el ugyanazokat a hibákat újra és újra. Csak reméljük, hogy egyszer bűnbocsánatot nyerünk, vagy legalább enyhül a köd, ami keringőzik a szobában. Az erogén zónák is sztrájkolnak, belefulladtak a péntek esti borba.

És mondogatjuk, hogy optimizmus, meg pozitív hozzáállás, de vajon emberibb azt hazudni magunknak, hogy minden átkozottul rendben van? Szóval inkább belesajdulunk a dallamba, és azt kívánjuk, bárcsak bejönne ez a maja szarság.

Azt hallottam tegnap este, hogy vár ránk egy másik világ. Egy jobb világ. Ha ez igaz, én ott fogok várni rád.

Talán holnap újult erővel... próbálok bízni, de tudom, hogy még ennyi sem lesz. Míg át nem lépjük a határt. Míg fel nem száll a köd.

Nektek. Mindörökre. Csupaszívvel.

Mert megérdemeljük, hogy egyszer elmúljon minden. És igaz, hogy én Magyar népmeséket dúdolok, miközben magamban mosolyogva káromkodok. De ma este nem, mert itt vagyunk együtt, és megint meghaltam párszor, de mégsem volt annyira rossz, mint szíveket vésni a combom alá. Újra tudok sírni. És a szívem szottyáról is megfeledkeztem öt, akár hat percre. Úgyhogy köszönöm.

Fel-le jár a búcsú

Amikor
a kedvenc bűnömmel
fekszünk egymás elvárásain,
előbújik a boldogság.

Vágyakat
pesztrál az este.
Éget.
Úgy fáj.

Úgyhogy
csinálok majd
takarót a hóból
és próbálok
álmodni Mást.

Sakk-matt

Az itt az ügy pikantériája, hogy önmagad ellenfele vagy. Így az is biztos, hogy vesztes leszel.  Viszont senki nem szeret olyan játékot játszani, amiben mindig veszít, úgyhogy inkább csendben magad mögé bújsz.

Aztán beszélsz a semmiről, közben legbelül megerőszakolod a lelkedet és megtagadod a belső parancsokat. Újra és újra. És szentül fogadod, ez csak játék. Mert itt mindenki csak játszik. Jót, szépet, okosat. Mint a zebra, aki beáll a rács mögé, hogy fehér lónak lássák. Na, pont így játszik mindenki. Unalmas.

Jó lenne feltételeket szabni az életnek, de valahogy sosem úgy jön ki a lépés. Az is egy taktika, hogy páncélt növesztesz magad köré, és így nem tudnak majd bántani. De ugyanígy boldoggá tenni sem, ezt azért vedd számításba. Előbb, de általában utóbb, úgyis ki kell teregetni a kártyákat. Ez legalább annyira nem bonyolult, mint egy melltartó kikapcsolása.

Szürke uniformisban.

Nehéz a hogy vagy-kérdésekre válaszolni, bár valószínűleg még soha senki nem felelt rájuk őszintén, úgyhogy mindegy is. Vagyok. Nem jól, nem rosszul. Talán most először minden tökéletesen jelentéktelennek tűnik. Azért a giccses csillogástól, amivel tele van a város, még mindig hányni tudnék. Miért hiszik el az emberek, hogy ettől lesznek boldogok? Valójában ennél az se jobb, hogy én meg titkon abban reménykedem, hogy ideér majd egy megkésett csomagban valami, ami fontos lesz és örömet okoz. 

A pokolhoz is hozzá lehet szokni, könnyebben, mint azt gondolnánk. Amint hozzászoktam, beléptem az "Életközeli élményeket gyűjtők" önsegítő körébe. Mindenkinek meg kell őrülnie ahhoz, hogy aztán normális legyen. El kell aludnia, hogy felébredjen. Meg hasonlók. Én nem akarom az élet értelmét naponta lemérni. Gyászos menekülés ez részemről a kudarc elől. 

Hank Moody meg néha átjön, mert nem talál fogást magán. Rajtam annál többet. Az én fejem fölött aztán villog a kérdőjel, hogy ennek mi értelme. Voltaképpen a válasz is ott van: semmi.

Döntések, döntések.

Nem hiszek abban, hogy mindenki a saját örömét hajszolja a másikban. Nem hiszek abban, hogy mindenki öncélból áldozza fel a másikat a lehető legkisebb részvét nélkül a kielégülés, vagy a jólét oltárán. Kell, hogy legyen egy cseppnyi empátia mindannyiunkban, nem?
 

Lehet, hogy csak én szeretném így látni, és letűnt korok illúzióival kenegetem magam. Igazából könnyebb ebben hinni. Félek, hogy a rohanó, begyöpösödött világ bármilyen kommentár, vagy lábjegyzet nélkül fogja megölni a képzeletemet. Aztán majd üres frázisokat ismételgetek, és csak egy statisztikai adat leszek az életedben.

Nem akarok csak egy szám lenni senkinek az életében. Ma így döntöttem.

(apropó: Honnan tudhatjuk, pontosan mikor születik meg egy döntés?)