és néztem azt a sirályt,
közel nyolcszáz kőből emelt fészkem
biztonságából, szinte belőled,
ahogy már támaszkodni is
gyenge karom dörgöltem,
kicsit sem büszkén, pláne emelt fővel,
inkább valami bódult melankólia,
mint az égő gumi füstje súlya alatt,
hogy fel kéne állnom,
kivennem egy olcsó szobát valahol,
holnap visszajönnöm,
folytatni befejezetlen nagy felejtésmunkám,
s bízva abban, számba véve azt is,
mint lehetőséget,
hogy az ellenem fújó,
szembe habzó tenger
ezer kavicsom, széttépett emlékeid
újra partra mossa, eszembe idéz.
