A lécek át lettek ugorva, a buktatók meg lettek kerülve. Túl a keserédes novemberen, a fázós téli hónapokon, itt van ez a mihaszna tavasz, ami végül valamivel több lett, mint puszta botorkálás A-ból B-be. Kínos vallomás ez, de a nihilnél még a folyamatos versenyfutás is jobb. Idővel, magammal...főleg magammal. Nincs kereslet a kéretlen gondolatokra, maradnak hátul egy mosolyba fagyva. Így írni is nehezebb, mivel viszonylagos rend és csend van a fejben.
Szokatlan helyzet, régen éreztem már ezt. Valahogy a kielégítetlenséghez tudnám hasonlítani. Tudod, hogy ott motoszkál, szeretnéd megtenni, meglépni, felnyitni, beleszívni, ráocsúdni, megpiszkálni, megírni, de nem megy.
Szeretünk szenvedni. Szeretjük néha úgy érezni, hogy az egyetlen barátunk a város, ahol élünk. Szeretjük tépkedni a sebeket. És hiába hallgatunk, ez csak feltűnőbbé teszi a helyzetünket, hogy semmi se jó. Így csak megfulladni lehet.
Nem csodálom, hogy nem találtam a helyemet.
