Semmi sem változik, megint elnyelte bennem az akaratot a test. Széthullott minden döntés apró szilánkokra, nem volt időm összeseperni a megromlott gondolatokat, meg nem is akarózott. Védtelen voltam vele-velem szemben, így elcsendesültem, mert úgysincs kinek mondani...azaz van kinek, de nincs miért. Úgyhogy visszakérdezett, hogy fájjon, fájjon végre. Csak a csendet adtam, a korláton át meg ordította valaki: menekülj. Hirtelen kiömlött a hideg erkélyre a fájdalom, ő meg örült, hogy megint elvesztem. Láttam, ahogy a fejében pipálja nevemet a szánalmas listáján.Búcsúztunk, szép volt, így kellett volna elbúcsúzni, mielőtt még találkoztunk volna. Ahogy elvesztettem szem elől, próbáltam felidézni vonásait.
Utána úgy aludtam, hogy tudtam, nincs is miről álmodni.
