Akik az értelmét keresik, mind élni felejtenek.

Fél szemmel a vészkijáratot nézem, mikor kell ugrani, mikor jelöli már ki az utat valaki fent, hogy ártatlanul pislogva megránthassam a vállamat, készítsek egy leltárt, mi maradt belőled, és eljátsszam, hogy élhetek tovább. Azt is tudom rólad, amit még te sem, mégis mindig keresem a szavakat, amiket képes vagyok a szemedbe mondani. Félek, mert tudom, egyszer majd téged is elveszítelek, vagy mondhatnánk megmentelek magamtól...

Valaki meg az égben az első sorban nézi, ahogy a létezésünk egymáshoz simul, és jót mulat rajtunk. Hm, egyszer valamikor még azt hittem, hogy ez az összevisszaélet nevetségesen könnyű, hogy a kezemnek nem kell figyelnie a számat és a ránk leselkedő felületes világot. Azóta már felnőttem és vigyázzban élek. Kár volt.

Meg-megakad bennem ez az érzés, amit nem tudok megfogni, tehetetlen düh és kínzó vágy, hogy nálad felejthessem el az összes életemet és sorsára hagyjam a sorsom. Csak ne kelljen szembenézni a saját sötétségemmel, szerencsétlen önvalómmal, hogy ismét nem eszek, nem alszok, robotpilótaként kelek és fekszem. Csak gondolkozni ne kelljen, csak válaszolni ne kelljen a kérdésekre, ne kényszerítsen senki, nem tudok választ adni - magamnak se, másoknak miért kéne?

Egyszerűsített kisvilág

Tépett szájú poharak alján keressük a szívünket, pedig csak befelé kellene nézni, mondják az életjósok. Én nem fogok, azt ott bezártam, nem nyitom ki soha többé, mert fáj, mert húz vissza, mert így egyszerű. Mikor előre kellene menni, szívni be az ősz utolsó melegét, kortyolni narancsos-fahéjas illatokat, meg pislogni a napsugárba. Hallgatni a fekete-fehér valóságot, kiszűrni a lényeget, felnőni, megélni pillanatokat, amik érdemesek a naplózásra.

Csalatkoznék még én saját magamban is, ha arra mennék, amerre helyesnek vélik, így titkon /retro fürdőszobámban: sárga kád, kék csempe, egyszerűen ocsmány/ vissza-visszatekintek, hogy ellenőrizzem: igen, még mindig ott állsz, csavaros kérdéseket teszel fel, amiből senki nem tud jól kijönni (van, aki nem is akar, khmm.) Dörgölőzöl gyengékhez, hogy tekerhesd a fejüket, meg a szívüket, meg úgy egyáltalán, facsarnád az utolsó leheletet is, ha tehetnéd, olyannyira nem érdekel: épp most tapostál át valakin (újra). Nem szemrehányás, legyek én az utolsó, aki ilyet tehet bárki asztalára, de én azért kíváncsi vagyok, aláírnád-e. Majd egyszer talán elismerjük, hogy jó színészek vagyunk, de most még szórakoztat tenni a szépet. 

Megéri?

Akaszd fogasra a könnyű nyári zakót, régi önmagad.

Kényszerfolyó visz, így kérdezem minden nap a tükörben "Bólogató János, sose voltál ilyen, mi van veled?" Bedarált a rendszer, nincs menekvés, nincs vészfék, elindultam, menni kell.

És telnek a napok, nincs idő a szerelemre, nincs idő semmire, kétségbe esek, rágom a körmöm, ez lett az új és egyetlen hobbim, amire erőm marad este. Másnap úgy kelek fel, hogy kevés vagyok az új életemhez, de legalább ez a rút város kussol reggel hatkor. Olyan kedvenc emlékeket idézek, amiket nem is éltem át, akárkivel együtt meg még úgysem. Közben az agyam elhagy, az egyetlen mentsvár, a memóriám, már az sem a régi. Összesűrűsödtek a napok egy óriási masszává, nincsen hétfő, nincsen kedd, nincs hétvége, nincs veled és nincs nélküled, minden csak úgy van. Én is csak úgy vagyok. Most már szépen össze lehet kötni a mélypontokat a koordináta rendszerben, de mi van, ha tényleg nem azt hozza ki, amit aláhúzott az orvos, hanem a másikat, csupa nagy fekete betűvel: alkalmatlan.

Telhetne az idő, veregethetne már vállon valaki, hogy egy kicsit is érezzem: élek. Ez ilyen magyar mánia, hogy soha senkinek semmi nem jó? Mindegy, már belém olvadt az érzés, hogy az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok.

Ahogy megyünk el, egymás mellett

Semmi sem változik, megint elnyelte bennem az akaratot a test. Széthullott minden döntés apró szilánkokra, nem volt időm összeseperni a megromlott gondolatokat, meg nem is akarózott. Védtelen voltam vele-velem szemben, így elcsendesültem, mert úgysincs kinek mondani...azaz van kinek, de nincs miért. Úgyhogy visszakérdezett, hogy fájjon, fájjon végre. Csak a csendet adtam, a korláton át meg ordította valaki: menekülj. Hirtelen kiömlött a hideg erkélyre a fájdalom, ő meg örült, hogy megint elvesztem. Láttam, ahogy a fejében pipálja nevemet a szánalmas listáján.
Búcsúztunk, szép volt, így kellett volna elbúcsúzni, mielőtt még találkoztunk volna. Ahogy elvesztettem szem elől, próbáltam felidézni vonásait.

Utána úgy aludtam, hogy tudtam, nincs is miről álmodni.

Gyász-attitűd

Többségében praktikumból költözünk, s előtte nem is gondolunk az aktus mikéntjére.

Minden költözés elengedés. Lezársz egy etapot, nyitsz egy újabbat. Költözöl, mert utazol, válsz, házasodsz, többet keresel vagy kevesebbet, felnőtté válsz. Ahogy pakolsz, rátalálsz egy tárgyra, fényképre, egy emlékre. Visszautazol az akkori agyadhoz, az akkori szívedhez. Egy pillanat a döntés: becsomagolod és viszed tovább, vagy történelmed eme tárgyiasult részét elégeted az enyészet oltárán. Jó dolog a régi, túl sok - talán túl fájdalmas - emlékkel terhelt elemeket fejbólintással elengedni, kihajítani, majd hiányuktól szenvedni egy darabig.

Végül is, ha egyszer összegyűjteném, hány meg hány fertelmes mondatot tárgyiasítottam (persze anélkül, hogy tudatában lettem volna), valószínűleg már rám telepedett volna egy olyan kényelmetlenség, amit a jól bevált szellemi szadomazom se enyhítene.

Persze, hogy félek. Elindulni nehéz, főleg egy olyan végzetesen idealista embernek, mint én. Dacos csönd ül körülöttem, csak én, és az életem dobozokban. Ki-betapicskolok érzelemtócsákba, melyeket az itt töltött éveim teremtettek körém. Boldogságok, barátságok, karmolások, slusszpoénok, mindennapi egoizmusok, reggeli felkelések, esti lefekvések, na meg a köztük zajló igazság. Tárgyak, melyekhez személyek kötődnek, akik lelkeket adnak-vesznek az ócskapiacon. S én úgy vagyok vele - javíts ki, ha tévedek -, hogy az életekbe nem ki-be mászkálunk, az érzéseket nem földobjuk-elkapjuk...azért köszönöm, hogy eltévedhettem a félelmes nagy kertben és ott könnyű titkoknak járhattam a végére, hogy menjen a többi. Köszönöm, megy!

Vannak olyan széttépett darabok, melyek már soha nem forrnak egybe, de néhány kötélen ott a gordiuszi csomó, én meg nem vágom ketté, megteszi majd más. Idő, kilométerek, remény arra, hogy egyszer majd újra kiépítek valami lelki egzisztencia-félét, s lenyomom a torkomon a bőghetnéket, mikor bámulom az idegen város hajnalát.

Akartam még mondani egy fontos mondatot /hogy meglegyen végre az i-nek a pontja/, de nem megy, rossz tollbamondó lettem. Most lekapcsolok mindent, ünneplőben vagyok, indulnom kell. Ahhoz, hogy ne fájjon, úgysincsen elég szer.

Ezer kavics

és néztem azt a sirályt,

közel nyolcszáz kőből emelt fészkem

biztonságából, szinte belőled,

ahogy már támaszkodni is

gyenge karom dörgöltem,

kicsit sem büszkén, pláne emelt fővel,

inkább valami bódult melankólia,

mint az égő gumi füstje súlya alatt,

hogy fel kéne állnom,

kivennem egy olcsó szobát valahol,

holnap visszajönnöm,

folytatni befejezetlen nagy felejtésmunkám,

s bízva abban, számba véve azt is,

mint lehetőséget,

hogy az ellenem fújó,

szembe habzó tenger

ezer kavicsom, széttépett emlékeid

újra partra mossa, eszembe idéz.

Blöff egy pityókás paplanon

Kényes helyeken

matat a kéz

kérdez a szem

tagad a száj

hazudd, ki vagy

nem érdekel

keresztem lettél

megadom magam

énteő énteő

mit tegyek

hova bújjak

kitől kérjek

szenvedélyt

szerelmet

ölelést

vigaszt...

Illatra vágyik a vasvirág

A kétkedőknek üzenem: a terv elkészült, lépni kell, nagyon sajnálom.

Toporzékolás helyett kérj nekem még egy kört. Az életem egy kavicsra írom s elhajítom, hullámai talán majd egy másik parton elérnek hozzád.

Látod, értelme van minden egyes utolsó percnek.

Nincs mit mondanom

Nem szólok, csak nézem,
ahogy az álmok elporlanak a sötétben.
Kezed fogom, mikor fogom, kicsit jobb.

Nézlek, ki vagy, nem az vagy, aki én, mégis...
maradok tisztelettel
a hallgató
az öntörvényű
a kétkedő
a félszavú.

Hagyj most.
Minek felesleges mondatokba feszülni?
Egyszer úgyis véget ér az este.

A fonákon menni mindig mindennek háttal

Sokat gondolok arra, akit elirigyelek az életemből. Hogy bár jönne már más is a postaládámba a politikusnévjegyeken kívül, és lenne kivel megosztani ezt a bárgyú hétköznapot. Aztán eszembe jut, hogy mit ugatok itt, ha nekem úgy a jó, ha nem kellek? 

Mert, ha kellek, elfutok előle, ha nem kellek, anyatejként szívnám szavait bárkinek, csak érezzem, hogy érez. Féltve őrzött titkokat vések mások arcára, de ha megmondóember vagy, menekülök tőled, nem kell, nem kértem, csak hadd öntsem ki itt neked a sok szart, ami felgyűlt bennem. Néha túl korán találok rá az igazira, aztán jön a pofára esés - ez nem is te vagy, én nem ilyennek képzeltelek. Végletből végletbe taposva osztom az észt, de nekem aztán ne jósolj, mert én nem köpködök senki tenyerébe sem egyszer, sem kétszer. Én majd megoldom, mert két szék közt a padlón sem rosszabb, mint tudatlanul okoskodni. 

Egymagamnak lettem nevelve, ezen a kérgen most már senki nem jut át, pedig néha úgy szeretném, hogy belehalok. Az meg, hogy úgy beszélek róla, mintha itt se lenne, az én szuverén baromságom, csak néha jobb semminek nézni a mindent, átugrani a tényeken, hogy mindig is volt, mindig is lesz. Ez a gusztustalan érzés, hogy elhagytam a kedvenc játékomat... szép is volt meg szórakoztató is, én meg unatkozok nélküle. Jó lenne előkotorni a fiók mélyéről, de minek, úgyis megunom, eldobom, tönkreteszem, nem is vagyok elég jó egy ilyen míves darabhoz.

Valahogy azért mégiscsak megetették velem, hogy így a jó, ebben az elcseszett állapotban, én meg hittem. Mert mit tudsz tenni, hiszel a legvégéig, aztán nevetsz a saját kis világodon, hogy megint hová a picsába tartasz, de tényleg? Építed a homokváradat, aztán jön egy szél, te meg hazudd, hogy élvezted. 

Csak ennyi, pislogj az éjszakádba, valld be, hogy őt keresed a szemeiddel - dehogy, csak részeg vagyok, semmit nem látok. Pedig jó lett volna, csak még egyszer.

Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba...
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás.

Hosszúra nyúlt pillanat.

Mivel mérjük,hogy szeretünk,
vagy gyűlölünk?

Tudniillik,
nem parancsol
sem ördög, sem Isten
szívnek, agynak és milettvolnáknak.

Rejtvény,
mit sosem fejtettem meg.
Ki irányít - ki bevégez.
Céloz és betalál,
de te maradsz lepattanó.


Meddig él egy eltaposott  vágy csikk?