Kényszerfolyó visz, így kérdezem minden nap a tükörben "Bólogató János, sose voltál ilyen, mi van veled?" Bedarált a rendszer, nincs menekvés, nincs vészfék, elindultam, menni kell.
És telnek a napok, nincs idő a szerelemre, nincs idő semmire, kétségbe esek, rágom a körmöm, ez lett az új és egyetlen hobbim, amire erőm marad este. Másnap úgy kelek fel, hogy kevés vagyok az új életemhez, de legalább ez a rút város kussol reggel hatkor. Olyan kedvenc emlékeket idézek, amiket nem is éltem át, akárkivel együtt meg még úgysem. Közben az agyam elhagy, az egyetlen mentsvár, a memóriám, már az sem a régi. Összesűrűsödtek a napok egy óriási masszává, nincsen hétfő, nincsen kedd, nincs hétvége, nincs veled és nincs nélküled, minden csak úgy van. Én is csak úgy vagyok. Most már szépen össze lehet kötni a mélypontokat a koordináta
rendszerben, de mi van, ha tényleg nem azt hozza ki, amit aláhúzott az
orvos, hanem a másikat, csupa nagy fekete betűvel: alkalmatlan.
Telhetne az idő, veregethetne már vállon valaki, hogy egy kicsit is érezzem: élek. Ez ilyen magyar mánia, hogy soha senkinek semmi nem jó? Mindegy, már belém olvadt az érzés, hogy az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése