Nyeld a vacsorát, amit kaptál!

Olyan idők járnak, mikor a legszebben szervírozva próbáljuk a legtöbbet kimondani, de mégsem jön össze. A szavak gátakba ütköznek, mert a szavakat visszaszívni nem lehet. Ha egyszer kimondatnak, reciprokot már nem varázsolsz soha többet. Úgyhogy hallgass, és nyeld a vacsorát, amit kaptál!

Az viszont piszok gonoszság, hogy vannak olyan emberek, akik két mondattal csavarnak szíveket. Csak én vagyok minden betűt kétszer megfontoló, kétszer megfontoló mamlasz? 

Szabadidőmben kaleidoszkópot csillogtatok. Így hunyok szemet a töltött káposzta-hadművelet felett, és azon töprengek, hogy "ha lenne múlt, jelen, vagy jövő, most azt mondanám: kinyalhatja! De nincsen."

Mikor kapom vissza magam?

Mintaemberek! Ti ígéretet tettetek nekem, hogy így mennyire jó lesz! Hol van az a sok jó, hm? Mert egy percnyit sem látok belőle. A legnehezebb viszlát óta megállt itt bent a dobogás. Ez a csend apró ízekre szedi az összes kanyargós utat, ami agytól szívig vezet, vagy vezetett egykor.

Régen nem kellett keresni, hogy miért lesz érdemes felkelni másnap reggel. Most meg nyomorúságos kávéval indul a nap, és a felhők kérés nélkül másznak be a nyitott ablakon. Ott mocorog rajtuk az az utálatos kérdés, hogy: most hova tartasz? Nem tudom, de remélem, hogy jó messze. Ahol nem kísértenek az emlékek, hogy mi itt együtt mennyi mindent és milyen szépen. Az én kérdésem hasonlóan banális: Miért kell abból állnia minden egyes napnak, hogy törpecsászárokat kerülgetek az utcán, miközben csoszogva követ a nosztalgia?
Válasz nincs, úgyhogy eldúdolgatom, hogy szeretem magam. Persze fele sem igaz, de miért ne hazudhatnék most már én is? Hátha egyszer majd el is hiszem. Meg így legalább lesz valaki. 

Mintaemberek! Egyetlen kérdésem maradt: Mikor kapom vissza magam?

A nap végére úgyis csak az marad neked, aki vagy.

Nézegeted magad a tükörben. Bámulod a hegeket az arcodon, és még saját magad sem tudod, mit mond a szemed. Talán azt, hogy minden seb beforr egyszer. Talán azt, hogy megérte. Megérte, mert erősebb lettél. Egy kicsit bölcsebb is. Talán azt mondja, hogy túl kellene lépni azon, hogy neked mindkét oldaladra osztottak szívet. Meg kellene ágyazni, bebújni az élet takarója alá, és merni nagyokat álmodni. "Van egy álmom" - ugyebár. Itt kezdődik minden. Merni álmodni, aztán tenni érte. Szóval mit is akarok én álmodni?

Az már megvan, hogy mit nem, de nem mehetünk neki rák-mód az ösvénynek! Hidd el nekem, hogy odafönt majd számon kérik, miért köpködtél nyelés-nyalás helyett. És akkor te majd bután bámulsz: tényleg...miért is?

Mérj fel távolságokat.

Írjál útinaplót.

Építs új templomokat.

Gyújts tüzet.

Reszket az idő a tornyok felett.

Forrás: www.facebook.com/KalmarGaborPhotography

Pazar éveket töltöttünk el együtt. A legkevesebbet téve a legtöbbet adta nekem. Mégis hátat kell majd fordítanom. Anyám zokogott, mikor ide tettem le a voksom, de azóta is kitartóan hallgatja a himnuszaimat. Pedig legbelül szétszakad. 

Anya, én is tudom, hogy ez a hely csak egy vessző a történetemben. Mégis, olyan sokat jelent! Mindent.

Belehalok a gondolatba, mert máris hiányzik a sárga/kék/Fórummintás villamos, a zenét hallgató, billegő koldus, a Nagyállomásról visszhangzó éjszakai sínkattogás, a havas, takarítatlan utak, a Békás-tó csendes magánya, ahol sokszor nyaldostam sebeimet. A fényben úszó, színes kövekkel kirakott utcák. És a sötétek is, mert szemtanúi voltak az álmaimnak és csúfos kudarcaimnak. Terek és padok, ahol szerelmeim szövődtek, majd buktak el kopár albérletekben. Az üres kis kocsmák, ahol eljátszottuk, hogy élünk, miközben mások párnák közt dúdoltak szerelmet maguknak, s együtt hallgattuk velük, ahogy a Nagytemplom pöffeszkedő tornyai azt harangozzák, hogy milyen fösvény az idő.

Debrecen. Mi együtt nevettünk és zokogtunk Isten viccein. De ránk sötétedett az élet estéje. Azért, majd az utolsó úton, mikor a távolból intek egyet és nézem, ahogy eltörpül a város a múltamban, itt hagyok egy darabot magamból. Szakítsatok belőle!

...

"21 évesen okosabb voltam;
 megöltem magamban az ilyeneket.
 Akkor még egyszerre mentünk el
 azzal, akivel azt hittem
 azt fogom hinni,
 amit most veled akarok."

Csak akkorát álmodok, amekkora vagyok.

Nem én mondom meg, hogy jobbra vagy balra, előre vagy hátra. Nem én irányítok. Ülök és várok. Nem vagyok rossz gazda, de nem siettethetem az Életet, ő se siettetett engem soha. Nem én mondom meg, mi a jó, és mi a rossz nekem, mert őszintén, fogalmam sincs. Ezért félek görcsös lépéseket tenni. Száraz tény. Csak annyit tudok, hogy az illúzió elvesztése bölcsebbé tesz, mint az igazság megtalálása. 

Nekem már nincsenek illúzióim. Nem akarom buták karjaiban keresni, és képzelni őt beléjük. Ami biztos, hogy egyszer majd eljutunk a vég kezdetére, és én minden méltóságom összeszedve remélem, hogy aki jön, az hasonlóképp érzelmi roncs lesz. Aki sokszor fázik. Akinek feldolgozatlan traumája van. Aki jó pár dologtól függ, és ez ihleti életét. De azért nagyon okos. Aki szabályokat szeg. Aki hidegen ölel, de szenvedélyből csókol. Aki meglepetéseket okoz. Aki becsületes. Aki a mának, mi több, a mában él. Aki eldob. Aztán újra eldob. És újra. De mindig visszajön. Akinek a szívét csak néhányan látják. De nagy szíve van. Aki egyetlen szavával gúnyos mosolyt fakaszt az arcomra, mert ő is tudja, hogy csak morzsákkal etet engem, és ölelve öl. Akitől mindenki menekül, mert hiányzik belőle egy darab. 

Pont, mint belőlem.

Vágyat az elégedetleneknek!

- Te is tudod, hogy csak hazudjuk magunknak, hogy boldogok vagyunk. Ezek csak kétperces örömök.
- Miért, te nem vagy boldog?
- Miért, te az vagy?
- Nincs ezzel a szar élettel semmi baj.

(- Nincs. Úgyis elrobog. Először szemből, aztán meg...)