Ott, ahol tűz ég, sajnos, mindig kell, hogy füst is legyen!

Szóval.

Ha én itt szenvedek a nyilvánosság előtt, akkor te meg ne add a hülyét, mert neked szent meggyőződésed, hogy én trónon ülve osztogatom az éjszakákat. Nem kell leragadni a külsőségeken, túlléphetnél rajtuk, legalább így utoljára. Elhiheted, nem jókedvemben vagyok kussban. Ha egyszer megszólalnék, olyat mondanék, amiért később falba verném ezt az okos fejem. Unom egyébként ezt a bájcsevejt-vigyort, amit dobtunk ezzel a kockával. Miért erőltetjük?

Egyszer majd nem lesznek összeszorítva a fogaim, és nem fogok tartani attól, hogy itt vagy-ott vagy, csak most ne legyél ott, bárcsak. 

Igen, napjában többször eléneklem, hogy jó-jó-jó-dejónekem, te meg el is hiszed. Ragadt rád egyáltalán valami belőlem? Mert eddig olyan klisékkel hitegettem magam, hogy építettünk egy dombot, amire ketten leültünk, és azért most nem romboljuk le, mert én erre - te arra. Meg hogy lett egy ember, akire bármikor bármiben.

Nem akarlak bántani. Ezért vagyok csak csönd neked.

De, látom.

- Hát nem látod, hogy öltáncot lejt neked az élet?
- De, látom. Csak most pont leszarom...

A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap. Az igazi kérdés az, hogy mit hoz a tegnap.

Egyszer csak észreveszed, szinte egyik percről a másikra, hogy elmúlt. Már nem fáj, ha végigpörgeted az emlékeket. Már nem érzed üresnek az ágyat. Már nem piszkálod a nyelveddel a sebet a szájpadlásodon. Csak egy heg maradt. Semmi több. 

Már nem teszel fel magadban olyan banális kérdéseket, mint hogy "Miben mérjük a szeretetet?". Már nem ülsz a padlón a hideg falnak dőlve egy közhelyes képeslappal a kezedben. Nem kócolod a hajad kisírt szemmel gyertya mellett, és már azt sem élvezed, hogy a nyitott ablak mellett fagyaszt szét zsinórban a 4.-5. cigaretta. Nem bújsz víz alá este a kádban, várva, hátha nem kell többé feljönni a felszínre. Egész egyszerűen nem érzed többé veszteségnek, ami történt. 

Egyszer csak leporolod az arcodról a sötétséget, és elgondolkozol, hogyan javítsd meg magad. Egyszer csak megunod a hideg falat, a gyertyát, a cigiket. Egyszer csak leírhatatlan késztetés lesz úrrá rajtad, hogy továbblépj. 

...Akkor majd tiszta szívvel rakok egy pipát a bakancslistámra, hogy ez is megvolt. 

 

Teher-, vagy gyorsvonat az, ami az életemnek ütközött?

Ha majd nem fogom magam zsinóron rángatni, belekiabálok egy óriási köszönöm-öt a debreceni éjszakába. Ha majd nem látom újra ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott.

Egyszer majd elzárom az agyam, és átadom a szívem a számmal. A lélekboncolgatástól kezdve a spontán sörig, az összes pillanatot meg fogom köszönni, még ha néha kicsit meg is haltam bennük. Az ütéseket. A simogatásokat. Az egyperces örömöket. A nemes gesztusokat. Az őszinte érdeklődést, és a látszatempátiát. Még a hátbaszúrásokat is.

Van, aki leépít, és van, aki fel. NEM. Mindannyiuktól lett végre nekem is egy történetem. És ezzel, azt hiszem, minden elmondatott.

Mi is vagyok? Limitált kiadás?

Mosolyogj. Csillogjon a szemed, mintha nem éreznéd teljesen üresnek magad.

Hülye vagy, mert nem vagy üres. Tele vagy emlékekkel, félelmekkel, reménnyel, szeretettel és haraggal. Túl sok érzelem kavarog benned ahhoz, hogy békére lelj. 

Néha azt kívánod, bárcsak több középső ujjad lenne. Aztán a kebledre ölelnéd a világot. Kívántad már valaha, hogy legyen második esélyed egy első találkozóra? Vagy bárcsak minden olyan lenne, mintha be se lépett volna az életedbe?

Itt ülsz félrészegen, keresed a betűket a billentyűzeten. Szánalmas vagy. Allergiás vagy az emberekre, ez a te bajod. Vagy csak saját magadra?

Más vagy, szard le. Tanulj a hibáidból, aztán engedd el őket. Most még minden a másolat másolatának a másolata.

Istenem. Köszönet ezért a csodálatos életért! És bocsánatot kérek, ha nem értékelem eléggé.

Semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart!

El kell döntened: a pillanatnak élsz, és játszi nemtörődömséggel rántasz vállat a megvető pillantásoknak, vagy maradhatsz megfontolt felnőtt a szépen megtervezett világodban. Csak ne félnél attól, hogy eljött az idő! Te is tudod, nem lehet örökké a pedáns döntések mögé bújni. Egy karnyújtásnyira van az élet, miért ilyen nehéz kinyitni azt az ajtót? Mégis mi húz vissza? Csak ülsz az ágyon, és észreveszed, hogy visszavonhatatlanul kifordult magából ez a világ. A szerepcsere nem válasz a kérdésre. Próbálj meg önmagad maradni. (Most torz vigyor fut át az arcodon. Voltál te már egyáltalán önmagad?)

Ne ülj túl sokat azon az ágyon. Nem kell ezt túlbonyolítani. Mindenki kurva, csak van, aki szépen.

Miért nem kérdezel?

Egy csomó kérdést nem mertem feltenni. Miért nem kérdeztem? Talán a miközömhozzá emberi csökönyösség szabott gátat a szavaknak.

Már felesleges mulasztási bírságot kiszabni. Annyi mindent nem tudok, amit már nem is fogok kibogozni. Ez pont elég. Ha itt heverne a sarokban az a szív, rázúdítanék mindent, aztán dobozba raknám bársony közé. De csak addig, míg el nem fogynak a kérdéseim.  

 Pótlom hiányosságom: Voltál már boldog?... És én voltam-e?


 (Azért illik integetni, ha valahonnan elmész.)

Fogta, és elindult megkeresni magát.

Gyere, kávézzunk egyet. Beszélgessünk, mint két idegen. Beléd fogom ásni magam, "de úgy emocionálisan." Fáj? Akkor jó. Frusztrállak? Ez volt a célom. Észrevetted, hogy még egy közhely sem jött ki a számon? Neked annál több. Miért kell ennyire felszínesnek lenned? Ezt a kávét nyár óta tervezzük. Látod, hogy minden megváltozott? Te mégis ugyanarról beszélsz. Nem unod még saját magad? Azt mondod, én bölcs vagyok, te érzelmileg impotens. Bizarr a szituáció, mert minden este eljátszod, milyen szar neked ez az élet. Azért, hogy örüljenek, ha majd hozzámérik az övéket? Olvasd el a Vörös Oroszlánt, számolj száztól visszafelé, aztán élj, ne csak túlélj.
"Írj neki levelet, hogy megy sorod, és kérdezz... majd holnap."

Ajánlás az Életedhez

Az utolsó kakaót iszom, amit itt hagytál. Sosem értettem, hogy vagy képes szeretni ezt a cukros borzalmat. Édes és émelyít, most mégis jól esik.

Csak egyre kérlek: kiváltképp azzal vigyázz, akit nagyon megkedvelhetnél! Mesélhetsz megváltó mesét, úgyis csak egy párja-vesztett, tollhíjas holló maradsz. De egyet se félj: egyszer eljön, akire ráncokat aggathatsz, aztán a karosszékben egymás kezét fogva köszönitek majd a másiknak, hogy megkopott a szív az egyik felén. De ebben más lesz a társad.

Tudom, hogy nem kell féltenem téged. Kakaót mindenhol adnak. 4 kanállal. 2 deci tejbe.

Tükör

- Megijesztettél. Megijesztettél, mennyire jó színész vagy. Néztél már ma tükörbe? Nyugodtan leköpheted saját magad, bár ez nem változtat semmin. Szívjad csak sorban a cigiket, aztán menj és csapd szét magad. Jobb lesz tőle?
- Igen, jobb.
- Megoldás?
- Igen. Unom már saját magam. Most azt várod, hogy keseregjek a négy fal között ezen az elcseszett életen? Minden mindegy.
- Legalább megpróbálhatnál magadra nézni. Ez nem a holtpont. Még benned van az utolsó vágy.
- Elnyomom. Elfojtom. Megoldom. Ne aggódj értem.
- Aggódni? Dehogyis. Fel akarlak pofozni, hogy úgy fájjon, mint még soha.
- Szerinted érezném? Szerinted éreznék bármit is? Ne nevettess.
- Mindenki érez. Neki is van szíve. Ne legyél olyan, mint ő. Te ennél több vagy.
- Hát még te sem ismersz? Mindenki egy, és senki sem több egynél. Az utolsó vágy pedig nézze meg egy pocsolyában magát.

Gyógyüdülő

- Azt írja, hogy nincs elég fedezet...Hölgyem? Hölgyem?

- ...tessék? Egy vékony zöld Bond lesz.

- Tudom, de a kártyáján nincs elég fedezet.

Nincs elég fedezet. Lassan beissza magát a mondat az agyadba.

A szavak üresek, a tüdőd kapkodja a levegőt, és csak az fáj, hogy mennyire nem fáj semmi. Ehhez már nincs elég fedezet. Azt az egyet tudod, hogy nagy szükséged lenne most arra a cigire.

- Szarul nézel ki, fiam. Egyél.

Legalább az insomniád enyhült. Cserébe kaptál egy rakat rémálmot, amiben önmagaddal kell szembenézned, ezt mindig is gyűlölted. Mert benned ehhez már nincs elég fedezet.

Ez egy gyógyüdülő. Legalábbis anyád azt gondolja. Neked most az otthontalanság otthona. Groteszk látvány vagy a szobádban magadba görnyedve, ezt az arcod még soha nem mutattad "itthon".

Kelj fel, és élj. Értük, értem. Csak még egyszer!

Sejtjeim majd jó katonákként, éberen állnak, hogy kinevethess.

ez nem személyes ügy, csak egy küldetés
nem ránghat az arc, nincs szemrebbenés
nem lettem mártír vagy halott obsitos
ennyi volt a dolgom
és lelépni most.

Üldöz

Mindenki elment.
Gondolatban szaladok én is
valahova messze,
ahol még a gondolat sem érhet utol.

Egyedül vagyok.

Fűbe kapaszkodva

Dübörög a vér, egymásnak feszül a test, és akkor, és ott, azt is elhiszem magamnak, hogy ő nem csupán egy percig lesz oltalom. Minden egyes alkalommal elkap az az úgyismindegy érzés, és megadom magam. Az összes elvemet, már ha léteztek valaha is, feláldozom azért a néhány fáradt percért, amikor az izzadt ölelésbe beleképzelem, hogy valami szeretetféle szarság is lehetne.

Aztán kényelmetlen neki, nem akarja ezt a részt elnyújtani.

Ledobom a Swarovskit a földre, közben átnézek rajta, és látom, hogy megint nem jutottunk el ágyéktól szívig.