Eszménygrafika

Majd, ha hallgat a kutya és nem beszél a pénz,
És érték lesz a csíny, ármány és gáncs helyett a becsület;
Majd, ha nem az izom és a csillám lesz a mérték,
És a gyengének is hagytok helyet;
Majd, ha végre igazra szól a száj,
és nem csak a szél lebegteti,
(És nem táncol a béna, a vak meg nem a hasznot lesi.)
Majd, ha egy az eggyel száll szembe,
és nem hátulról lök az ostoba tömeg,
Ember az Embert tisztelettel segíti
És kérés nélkül hallgatja meg;
Majd, ha nem a gép dobja ki,
ki a nagy, erős, a valaki;                 
Majd, ha tiszta szívvel lépsz előre 
és mondhatod az igazad ki;
Majd, ha nem tapos át önzés az értelmen,
és a gyenge fegyelem szeme végre rebben;

Akkor nem lesz savanyú a szőlő.

És én sem. Te sem. Sosem.

Teljesületlen vágyak csalán-ingje, vagy a teljesültek por-hamu sivatagja a kínosabb kín?

Új szemmel nézek a régi képre, rozsdásodnak az illúzió vaskapui. Használati tárgynak kevés vagyok, használati társnak sok.

 

Azt mondják, aki nem boldog: hálátlan. Akkor az vagyok én, így már tudom, hogy mi. Egy golyó, ami gurul a nyugvópontig, viszi az ár, bántja a fény. Kérdőjel a mondat végén...ha kimerít az önostorozás, mikor lesz erő javulni? S hogy van az, hogy a szív mintái közé csak úgy beégjen valaki?

 

Nem kellenek szavak, seperjük csak a szőnyeg alá a titkokat, kulcsokat, mocskokat. Amikor rendezkedni kezd a félelem legbelül, akkor kellene elszökni messzire, vinni a könnyáztatta csalódottságot, hogy amit nem emelsz, az süllyed, s újabb tégla került a romhoz, nahát-nahát. Nincs holnap és nincs jövő.

 

Most, hogy közelebb van, élesebben látom, hogy elérhetetlen. Így csupán egy kérdés  kaparja a torkom: minek utaznék, ha helyben is idegen vagyok?

 

Akik az értelmét keresik, mind élni felejtenek.

Fél szemmel a vészkijáratot nézem, mikor kell ugrani, mikor jelöli már ki az utat valaki fent, hogy ártatlanul pislogva megránthassam a vállamat, készítsek egy leltárt, mi maradt belőled, és eljátsszam, hogy élhetek tovább. Azt is tudom rólad, amit még te sem, mégis mindig keresem a szavakat, amiket képes vagyok a szemedbe mondani. Félek, mert tudom, egyszer majd téged is elveszítelek, vagy mondhatnánk megmentelek magamtól...

Valaki meg az égben az első sorban nézi, ahogy a létezésünk egymáshoz simul, és jót mulat rajtunk. Hm, egyszer valamikor még azt hittem, hogy ez az összevisszaélet nevetségesen könnyű, hogy a kezemnek nem kell figyelnie a számat és a ránk leselkedő felületes világot. Azóta már felnőttem és vigyázzban élek. Kár volt.

Meg-megakad bennem ez az érzés, amit nem tudok megfogni, tehetetlen düh és kínzó vágy, hogy nálad felejthessem el az összes életemet és sorsára hagyjam a sorsom. Csak ne kelljen szembenézni a saját sötétségemmel, szerencsétlen önvalómmal, hogy ismét nem eszek, nem alszok, robotpilótaként kelek és fekszem. Csak gondolkozni ne kelljen, csak válaszolni ne kelljen a kérdésekre, ne kényszerítsen senki, nem tudok választ adni - magamnak se, másoknak miért kéne?

Egyszerűsített kisvilág

Tépett szájú poharak alján keressük a szívünket, pedig csak befelé kellene nézni, mondják az életjósok. Én nem fogok, azt ott bezártam, nem nyitom ki soha többé, mert fáj, mert húz vissza, mert így egyszerű. Mikor előre kellene menni, szívni be az ősz utolsó melegét, kortyolni narancsos-fahéjas illatokat, meg pislogni a napsugárba. Hallgatni a fekete-fehér valóságot, kiszűrni a lényeget, felnőni, megélni pillanatokat, amik érdemesek a naplózásra.

Csalatkoznék még én saját magamban is, ha arra mennék, amerre helyesnek vélik, így titkon /retro fürdőszobámban: sárga kád, kék csempe, egyszerűen ocsmány/ vissza-visszatekintek, hogy ellenőrizzem: igen, még mindig ott állsz, csavaros kérdéseket teszel fel, amiből senki nem tud jól kijönni (van, aki nem is akar, khmm.) Dörgölőzöl gyengékhez, hogy tekerhesd a fejüket, meg a szívüket, meg úgy egyáltalán, facsarnád az utolsó leheletet is, ha tehetnéd, olyannyira nem érdekel: épp most tapostál át valakin (újra). Nem szemrehányás, legyek én az utolsó, aki ilyet tehet bárki asztalára, de én azért kíváncsi vagyok, aláírnád-e. Majd egyszer talán elismerjük, hogy jó színészek vagyunk, de most még szórakoztat tenni a szépet. 

Megéri?

Akaszd fogasra a könnyű nyári zakót, régi önmagad.

Kényszerfolyó visz, így kérdezem minden nap a tükörben "Bólogató János, sose voltál ilyen, mi van veled?" Bedarált a rendszer, nincs menekvés, nincs vészfék, elindultam, menni kell.

És telnek a napok, nincs idő a szerelemre, nincs idő semmire, kétségbe esek, rágom a körmöm, ez lett az új és egyetlen hobbim, amire erőm marad este. Másnap úgy kelek fel, hogy kevés vagyok az új életemhez, de legalább ez a rút város kussol reggel hatkor. Olyan kedvenc emlékeket idézek, amiket nem is éltem át, akárkivel együtt meg még úgysem. Közben az agyam elhagy, az egyetlen mentsvár, a memóriám, már az sem a régi. Összesűrűsödtek a napok egy óriási masszává, nincsen hétfő, nincsen kedd, nincs hétvége, nincs veled és nincs nélküled, minden csak úgy van. Én is csak úgy vagyok. Most már szépen össze lehet kötni a mélypontokat a koordináta rendszerben, de mi van, ha tényleg nem azt hozza ki, amit aláhúzott az orvos, hanem a másikat, csupa nagy fekete betűvel: alkalmatlan.

Telhetne az idő, veregethetne már vállon valaki, hogy egy kicsit is érezzem: élek. Ez ilyen magyar mánia, hogy soha senkinek semmi nem jó? Mindegy, már belém olvadt az érzés, hogy az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok.

Ahogy megyünk el, egymás mellett

Semmi sem változik, megint elnyelte bennem az akaratot a test. Széthullott minden döntés apró szilánkokra, nem volt időm összeseperni a megromlott gondolatokat, meg nem is akarózott. Védtelen voltam vele-velem szemben, így elcsendesültem, mert úgysincs kinek mondani...azaz van kinek, de nincs miért. Úgyhogy visszakérdezett, hogy fájjon, fájjon végre. Csak a csendet adtam, a korláton át meg ordította valaki: menekülj. Hirtelen kiömlött a hideg erkélyre a fájdalom, ő meg örült, hogy megint elvesztem. Láttam, ahogy a fejében pipálja nevemet a szánalmas listáján.
Búcsúztunk, szép volt, így kellett volna elbúcsúzni, mielőtt még találkoztunk volna. Ahogy elvesztettem szem elől, próbáltam felidézni vonásait.

Utána úgy aludtam, hogy tudtam, nincs is miről álmodni.

Gyász-attitűd

Többségében praktikumból költözünk, s előtte nem is gondolunk az aktus mikéntjére.

Minden költözés elengedés. Lezársz egy etapot, nyitsz egy újabbat. Költözöl, mert utazol, válsz, házasodsz, többet keresel vagy kevesebbet, felnőtté válsz. Ahogy pakolsz, rátalálsz egy tárgyra, fényképre, egy emlékre. Visszautazol az akkori agyadhoz, az akkori szívedhez. Egy pillanat a döntés: becsomagolod és viszed tovább, vagy történelmed eme tárgyiasult részét elégeted az enyészet oltárán. Jó dolog a régi, túl sok - talán túl fájdalmas - emlékkel terhelt elemeket fejbólintással elengedni, kihajítani, majd hiányuktól szenvedni egy darabig.

Végül is, ha egyszer összegyűjteném, hány meg hány fertelmes mondatot tárgyiasítottam (persze anélkül, hogy tudatában lettem volna), valószínűleg már rám telepedett volna egy olyan kényelmetlenség, amit a jól bevált szellemi szadomazom se enyhítene.

Persze, hogy félek. Elindulni nehéz, főleg egy olyan végzetesen idealista embernek, mint én. Dacos csönd ül körülöttem, csak én, és az életem dobozokban. Ki-betapicskolok érzelemtócsákba, melyeket az itt töltött éveim teremtettek körém. Boldogságok, barátságok, karmolások, slusszpoénok, mindennapi egoizmusok, reggeli felkelések, esti lefekvések, na meg a köztük zajló igazság. Tárgyak, melyekhez személyek kötődnek, akik lelkeket adnak-vesznek az ócskapiacon. S én úgy vagyok vele - javíts ki, ha tévedek -, hogy az életekbe nem ki-be mászkálunk, az érzéseket nem földobjuk-elkapjuk...azért köszönöm, hogy eltévedhettem a félelmes nagy kertben és ott könnyű titkoknak járhattam a végére, hogy menjen a többi. Köszönöm, megy!

Vannak olyan széttépett darabok, melyek már soha nem forrnak egybe, de néhány kötélen ott a gordiuszi csomó, én meg nem vágom ketté, megteszi majd más. Idő, kilométerek, remény arra, hogy egyszer majd újra kiépítek valami lelki egzisztencia-félét, s lenyomom a torkomon a bőghetnéket, mikor bámulom az idegen város hajnalát.

Akartam még mondani egy fontos mondatot /hogy meglegyen végre az i-nek a pontja/, de nem megy, rossz tollbamondó lettem. Most lekapcsolok mindent, ünneplőben vagyok, indulnom kell. Ahhoz, hogy ne fájjon, úgysincsen elég szer.