Fél szemmel a vészkijáratot nézem, mikor kell ugrani, mikor jelöli már
ki az utat valaki fent, hogy ártatlanul pislogva megránthassam a vállamat, készítsek egy
leltárt, mi maradt belőled, és eljátsszam, hogy élhetek tovább. Azt is tudom rólad, amit még te sem, mégis mindig keresem a szavakat, amiket képes vagyok a szemedbe mondani. Félek, mert tudom, egyszer majd téged is elveszítelek, vagy mondhatnánk megmentelek magamtól...Valaki meg az égben az első sorban nézi, ahogy a létezésünk egymáshoz simul, és jót mulat rajtunk. Hm, egyszer valamikor még azt hittem, hogy ez az összevisszaélet nevetségesen könnyű, hogy a kezemnek nem kell figyelnie a számat és a ránk leselkedő felületes világot. Azóta már felnőttem és vigyázzban élek. Kár volt.
Meg-megakad bennem ez az érzés, amit nem tudok megfogni, tehetetlen düh és kínzó vágy, hogy nálad felejthessem el az összes életemet és sorsára hagyjam a sorsom. Csak ne kelljen szembenézni a saját sötétségemmel, szerencsétlen önvalómmal, hogy ismét nem eszek, nem alszok, robotpilótaként kelek és fekszem. Csak gondolkozni ne kelljen, csak válaszolni ne kelljen a kérdésekre, ne kényszerítsen senki, nem tudok választ adni - magamnak se, másoknak miért kéne?
