Kényszerfolyó visz, így kérdezem minden nap a tükörben "Bólogató János, sose voltál ilyen, mi van veled?" Bedarált a rendszer, nincs menekvés, nincs vészfék, elindultam, menni kell.
És telnek a napok, nincs idő a szerelemre, nincs idő semmire, kétségbe esek, rágom a körmöm, ez lett az új és egyetlen hobbim, amire erőm marad este. Másnap úgy kelek fel, hogy kevés vagyok az új életemhez, de legalább ez a rút város kussol reggel hatkor. Olyan kedvenc emlékeket idézek, amiket nem is éltem át, akárkivel együtt meg még úgysem. Közben az agyam elhagy, az egyetlen mentsvár, a memóriám, már az sem a régi. Összesűrűsödtek a napok egy óriási masszává, nincsen hétfő, nincsen kedd, nincs hétvége, nincs veled és nincs nélküled, minden csak úgy van. Én is csak úgy vagyok. Most már szépen össze lehet kötni a mélypontokat a koordináta
rendszerben, de mi van, ha tényleg nem azt hozza ki, amit aláhúzott az
orvos, hanem a másikat, csupa nagy fekete betűvel: alkalmatlan.
Telhetne az idő, veregethetne már vállon valaki, hogy egy kicsit is érezzem: élek. Ez ilyen magyar mánia, hogy soha senkinek semmi nem jó? Mindegy, már belém olvadt az érzés, hogy az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok.
