Számadás helyett mindig, mindig van egy tervem

Itt kéne jönnie a "milyen szuper csilivili volt ez a kettőezer-tizenhárom" résznek, de nem írok ilyet, sose írtam, most se fogok. Csak annyi jön ide tanulságképp, hogy:

- mindkét oldalamra osztottak szívet,

- hiába lövöm fejbe magam háromszor, negyedjére is ugyanúgy fáj,

- hála azoknak, akik el tudnak viselni,

- bocs azoktól, akik nem, de rá vannak kényszerülve, 

- levél nem repül, hogyha rátapostak,

- kiállni, kiabálni, merni, érezni és lépni,

- s örökké keresni a megfoghatatlant.

Még mindig túl sok a gondolat és kevés a tett
...de azért ez a kettőezer-tizennégy nem lesz olyan, hogy azt mondhasd rám: ül és vár.

Senkinek

Kukkolj, gyere, megmutatom, neki, nektek,
kérdezz, majd én válaszolok,
vagy nem.
Gyáva vagyok,
gyáva vagy,
mind gyávák vagytok.
Azok.

Minden nap
oktatok
kioktatok
fáradok
megfáradok.
Élek és éltetek,
éltetnélek,
de nem tudlak.
Magamat se.

Hatalmat akarok,
drágát, nagyot,
örömöt elvenni,
abból meríteni.
Érinteni téged
Messziről.

Keresem,
hol élek,
hol élőbb élni,
hol lenne jobb,
ebben a sarokban,
vagy azon a másikon.
Piros vagy kék?

Ott vagyok a fűben-fában, beleszövődtem,
ott vagyok,
itt vagyok,
neked, neki, nektek.
De nem hiányzom sehonnan, sohase.
Senkinek.

Töredék

Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.


Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
                        feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.

 
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.

El kéne vinned, jó messze tényleg.

Istenem, kérlek, változtass madárrá,
hogy elrepülhessek innét messze,
minél messzebb!

Lényeget kereső, de nihilt találó ásatások az agyban, kudarcok, pofonok, önmarcangolások, milettvolnák. Görcsös ragaszkodás láthatatlan kötelekhez, köszönetnyilvánítások fejben, anyázások szóban. Fegyvertelen harcok a világgal, ezzel a nyomorult 2013-mal, önmagammal. Elvágyódás, valahova messzire, ahol senki nem ismeri az érzést: minden tökéletesen tökéletlen.

Éjszakai kifakadások, forgolódás. Köszönöm, hogy átsegítettél a magányon. Vajon most merre jársz? Zsákutcák mindenhol, félelem a múlttól, félelem a jövőtől. Egyenetlen járdák.

Beszűkült a képzelet, elfáradtam. Feladom magam az égi rendőrségen, tegyenek belátásuk szerint. Ugyanott tartok, vagy kicsit lejjebb, mit tudom én. El kéne menni, jó lenne tényleg. Keveset láttam, keveset láttalak.

Ősz

Fülledt meleg, ócskaszag, sárga üveg, porszemcsék. Öreg kaller, udvarias. Ásítás, még egyet. Friss HVG. Hosszú ez az út. Visszafele lapozgatom, mindig így szoktam. Unalmas táj, unalmas emberek, unalmas élet. Mintha azok őzek lennének. Nem tudom, nincs rajtam szemüveg.

A vonat zörögve vonszolja át magát az ócska hídon, mi pedig egy emberként sóhajtunk fel, leborulva a folyó festővászon-szépsége előtt.

Gyönyörű Szarvason az ősz.

Bárcsak itt lennél.

Ma is felvette a nem is ráillő cipőt.

Elmúlnak az elsők, befészkel a megszokás, kopogtat az ősz. Most kicsit elestünk, kicsit megbuktunk, kicsit kételkedünk, majd kicsit elengedünk. Nem feltétlenül rossz, amit kaptunk, csak nem ezt vártuk.

Nem könnyű egy ilyen szenvedésszoborral, mint amilyen én vagyok. Ismerem már az összes fűszálat a kertemben, nevet adtam a sárguló leveleknek.Túl sok a semmire fordított idő. Túl kevés a szép szó.

Szegények vagyunk, vagy csak nem látszik, mennyire gazdagok? Egymásból élünk vagy egymással? Én beletettem ebbe a nagy tenyérbe az életem, de minden nap félek, hogy elejtesz. Ez normális?

Jó, hogy itt vagy. De amikor itt vagy, elnézem sokszor, hogy nem vagy itt.

14:30

Lassan telnek a percek a Sorsok házában,
tizennégyharminc.

Fénykorunkban még vártál volna órákat,
mígnem emberszámba veszel.
Ma már az órák is jól esnének,
mert tudnám,
hogy tudod,
várok.

Te a nyelveddel csettintesz kettőt,
én a szívemmel -
édes ez az alma...
Ügyes kis idomár vagy,
én meg azt gondoltam,
bajtárs, vagy barát,
de csak Ember.

Parancsolj, én főztem:
egy tálka prűdségkompót.
Egyet lépünk előre, kettőt vissza.
Úgyhogy viszlátszevasz.

A következő kör a tied.

Elővehető nyár

Most már nem gyűrnék az idő plakátjain.
Szél tépte szélek. Rojtos végek. Alszunk.
A parton fekve arra ébredünk, hogy idő van.
A másodpercek enyhe áramütései okozzák.

Most már nem időutaznék. Inkább kiszállok.
Ez a nyár pont elővehető még. Lefedi a mólót.
Mert jelölve van, akár egy tervrajz, egy térkép.
Tépett szélei kopott lapoknak, éleknek.

Csillagképeket lapozunk az égen. Feketekönyv.
Esés a parton, esés az idő mélyére, mint egy hordó,
annyira kiürült a közelmúlt. Olyan visszhangzatos.
Oldozzátok el a csónakot. Csorgást, csobogást kérek.

Minden nap örülök, hogy szitakötőnek születtem.
Hogy szúnyogokkal halhatok meg. Mélyen úszó,
éji ivadék voltam évekig. Ma harcsa iramodik felém.
Szeretnek a ragadozók. Megemészt a nyár.

Torkom gombóca

Gyere, ájulj át a mesémbe! Dobd le a kabátod, és vele az utca emberét, hisz' a bor már kéjesen vöröslik. Ölelj át, táncoljunk egy lassút. Engedd, hogy magamba szívjalak, csak még egyszer.

Ne szóljunk most, úgyse tudnék neked mondani semmit. És amúgy is, csak az újabb búcsútól való félsz kering a fejemben. Pedig hosszú még az este. Adj nekem időt, hogy rádhangolódhassak. Engedd, hogy tökéletes álomképet faraghassak magamnak belőled ínséges időkre, mikor már nem leszel. Ehhez nem elég egyszer átfutnom téged. És most, gyerünk, tegyük egyenlővé a földdel ezt a szobát! Aztán te engem a nullával. De addig még megmutatom neked a Paradicsomot. Istenem, csak az arcomon ne látsszon, hogy azt akarom, ne látsszon ez az érzés! A halk sóhajjal agy helyett szív lakója lettél.

Komorabb vagyok, mint ilyenkor szokás. Mert fáj élni. S ha fáj élni, annak is csak te vagy az oka. Mindig csak te, füstös, sötét árnyék. A mihamarabbi viszontlátásra!

"A múlt egyetlen varázsa az, hogy múlt."

Úgy jó a múlt, ha nem koptatjuk el, nem vágunk ki darabokat belőle és nem tapasztunk hozzá. Nem csinálunk nagytakarítást, nem szelektálunk. Csak egy a fontos: ha elkezdted, fejezd is be. Akkor találsz majd egy jó hajdanánt, s akkor múlt időbe teheted magad és ringhatsz az emlékcsónakon. Úgyis rájössz, hogy még az örömre való gondolásnak is megvan a maga keserűsége, még a gyönyörre való visszaemlékezésnek is megvan a maga fájdalma. Úgyhogy te ne akarj egy perccel tovább élni, mert egyszer úgyis kiég minden villanykörte. Igaz, fájdalmas a szemnek a volfrám pattogását nézni. Olyankor már előre tudod, hogy ennek is vége lesz, ahogy a szívcsücskök kínálgatásának egykoron.

Látod, innen indultál. És mégis, úgy általában lószart se tudsz a világról. Mindig is a kicsinyes érzéseid rabja leszel.

Egyáltalán, mikor tettél utoljára valami olyat, amit életedben először tennél?

"Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni."

Itt még nem dőlt el,
végül fiú leszek, vagy lány. :)

Újra itt. Újra egyedül a gondolataimmal. Kiszorultak belőlem a perszonál-hülyeségek az utóbbi időben, nem hagytak nekik teret az eljárások, adónemek, biszbasz százalékok és forintok.

Felfoghatatlan továbblépés zajlik bennem. Aggodalom, félelem, konstans várakozás, hogy most mi lesz. A megkönnyebbülés szikráját csak az az érthetetlen mennyiségű alkohol hozta el, ami bekéredzkedett jólétet ígérve. De a másnap nem hozott többet keserédes gondolatoknál, és ennél is több fóbiánál. 

Ez vagyok én. A riadt kislány, aki az örömben is az ürömöt keresi. Visszafordulnék, kezdeném elölről. Szánalmas kapkodással kutatom a stabil gyerekkor maradványait, amikből mindösszesen egy csillogó nyaklánc maradt meg. A nyakláncon galamb. Ennyi maradt belőled nekem. Miért nem lehetsz velem a legnehezebb döntésekkor? Ugye, nem engeded el a kezem soha? Akarom hinni, hogy nem fogod. Akarom hinni, hogy maradok a fagyiskocsi után szaladó, cserfes kisunoka. Akarom hinni, hogy nem darál be az élet. Akarom hinni, hogy nem alszik ki ez a tűz, amit tőled kaptam.

De nem tudom. És látod, ennyi maradt belőlünk. Az egyetlen kézzel fogható örökségem tőled: egy ázott, fáradt békegalamb.

Ahol csak tudod, ameddig csak tudod...

Míg kiskegyed ilyen lehajtott fejjel jár, elmegy mellette az élet! - sápítozik egy bölcs öreg, míg én a

megkövült csigákat mustrálom a Nagyállomás márványpadlóján.

Csak a szemem válaszol. /- És a bácsi észrevette már ezeket a csigákat, vagy mindig emelt fővel tetszik járni? Ha csak látogatóba jöttünk ide, miért nem élvezhetjük az apró rezdüléseket is? Ahol csak tudjuk, ameddig csak tudjuk. /

Olyankor vastaps, de inkább kötél.

Ígértem, hogy írok, hát legyen így. Feszült sóhajt hallatok, mert fogalmam sincs, mit meséljek Neked. Nem is vagyok benne biztos, hogy érdekel téged, engem, mi zajlik most bennem. Olyan elcsépelt témákat kerülgetek folyamatosan, mint időjárás, iskola, munka, amik huszadrangú dolgok, mégis, csak erről tud beszélni mindenki. Miért?

Mi van veled, hogy vagy, amúgy nem is érdekel. Tanultál-e, nem, én sem. Szar az idő, ja, mindig az. Jó buli volt, jó.

Aki meg nem erről beszél, az éppen képet mutató korszakát éli. Trendi vagyok, boldog vagyok, promózom magam, közben magányomban éjszakánként az jár a fejemben, vajon a natúr joghurt fóliájával lehet-e eret vágni. Itt voltunk, ott voltunk, bejártuk a világot, de nem láttunk semmit. Ezt vettem, ezt ettem, ezt ittam, szar volt, de kaptok róla képet, mert jól néz ki. Ja, meg rólam is, az ezrediket, amin bepucsítok, na nem azért, csak ilyen a természetes beállásom. Igazán nem tehetek róla. Hisztizek, sajnáljatok, szar nekem. Idézet, idézet, viccesnek hitt képek, bazmegek.

Leereszkedjek idáig? Néha sikerül. Olyankor vastaps, de inkább kötél.

Meghajlott valóság

„A jó álmok átjutnak a nyíláson,
a rossz álmok viszont csapdába esnek a hálóban,
s elvesznek a hajnal fényében.”

"Írd ki, és elmúlik."- visszhangzik a fejemben. Dehogy múlik. Örökre itt marad, örökre.

Néha még felsejlik a kép, hogyan is tud taposni rajtunk az Élet a büdös talpával. Ugyanúgy vannak miértek és milettvolnák, csak elhalványultak. Szépen szőtt tervek villóznak körbe-körbe, és várnak, hogy a változás útjára lépve pakoljam őket átlátszó teszkós szatyorba. Gonoszan néznek, mikor felgyűlnek a máshogy kellett volna gondolatmenetek, és fojtogatnak ritmikusan a "szíve egy ketyegő bomba" dallamra. 

Akkor ocsúdok fel, mikor elszorult torokkal kapkodom a levegőt, körbenézve a sötétben - semmi baj, csak a homlokom belsejébe íródtál. Álom volt csak, meghajlott valóság. (?)

Mindennek háttal.

A lécek át lettek ugorva, a buktatók meg lettek kerülve. Túl a keserédes novemberen, a fázós téli hónapokon, itt van ez a mihaszna tavasz, ami végül valamivel több lett, mint puszta botorkálás A-ból B-be. Kínos vallomás ez, de a nihilnél még a folyamatos versenyfutás is jobb. Idővel, magammal...főleg magammal. Nincs kereslet a kéretlen gondolatokra, maradnak hátul egy mosolyba fagyva. Így írni is nehezebb, mivel viszonylagos rend és csend van a fejben.

Szokatlan helyzet, régen éreztem már ezt. Valahogy a kielégítetlenséghez tudnám hasonlítani. Tudod, hogy ott motoszkál, szeretnéd megtenni, meglépni, felnyitni, beleszívni, ráocsúdni, megpiszkálni, megírni, de nem megy. 

Szeretünk szenvedni. Szeretjük néha úgy érezni, hogy az egyetlen barátunk a város, ahol élünk. Szeretjük tépkedni a sebeket. És hiába hallgatunk, ez csak feltűnőbbé teszi a helyzetünket, hogy semmi se jó. Így csak megfulladni lehet.

Nem csodálom, hogy nem találtam a helyemet.

Szesz előttem, köd utánam

széttép
összerak
így van jól
elfogad

néha
megremeg
forgat
gyomrokat

iszol?
iszok hát
felejtené
baját

kasul
és keresztül
támolyog
egyedül



/A napokban kapott visszajelzések alapján érdemes folytatni ezt a bohóckodást a szavakkal./

Megint kezdem, sosincs vége.

A nap szikrái beletörnek a felhőkbe, te meg magadba kúszva húzod az árnyékodat. Ma sem voltál túlzottan produktív, képekből gyúrtál múltat, múltakból gyúrtál képet. Azért az én arcomra mindig mosolyt csalsz ezzel a kínlódással. Játszottunk már szeretőket, ellenségeket, barátokat és gyávákat, de most épp mi van porondon?

Kopog a remény a zsúfolt járda kövén tavaszi reggeleken, mikor gondolatban elképzelem, hogy gondolsz. Ólomsúlyként nehezedik rám a testem, de menni kell, mert új nap új kaland, ja persze. Olyankor pillanatok peregnek le. Te jönnél, én mennék. Hogy vagy mindig? - kérdeznéd, én meg dobnék valami közhelyes választ indokolatlanul magas hangon. Bólintanál, elfogyna a szó, légy jó - engednélek, vagy még tartanálak...

Az örökre nem létezik.

Egyik napról a másikra váltunk idegenekké. Látom, érzem. Nem vagyunk se éhesek, se szomjasak, se fáradtak, se boldogok, se semmik. Merre tartunk? Az "örökre" csak egy naiv idióma volt, ami vissza-visszatér, és soha nem tanulunk belőle. Az örökre nem létezik. Egyszerűen nincs. Kész.

Talán csak görcsös erőfeszítés volt az az örökre. Talán csak megnyugtató pipák voltunk egymás életében. 

Szar dolog a szakítás, főleg barátok körében. Aljas kérdőjelek, lemondások, álmatlan éjszakák, vagy éppen gúnyos rémálmok kísértenek. Ezek már mindennapi dolgok, az elcseszett filmem velejárói lettek. Viszont az, hogy többé nem vagyok fontos, elviselhetetlen érzés. Értelmetlen féltékenység gyötör. Azzal, hogy minden előjel nélkül elfordult tőlem, kettétörtek bennem a tegnapok és a holnapok. A tegnapok, amikor azért sírtam, mert sírt.

A holnapokból pedig csak annyi maradt, hogy ismét foltozni kell ezt a rongyos valamit, ami a szívem helyén van. Megérdemeltem. Gondolom.

Egy sáros elme tévképzetei.

Legyen egy hamiskás mosoly a hálapénz. Egy kedves gesztus, hogy integetsz a múltból. Akár (a) jelen is lehetnél. Ha keresnél, megtalálnál. Ha tudnám, hogy gondolsz. Ha írnád, hogy mi van, én meg írnám, hogy minden semmi. Ha borogatnál hűvös szavakkal.

Igen, az most jól esne.

Előle vagy előlem?

- Menj, és tedd meg. Mondd meg neki. Lépj még hármat. Mert, ha ma nem lépsz, lehet, hogy még holnap nem is, de holnap után már késő lesz.

- De nem lehet, mert holnapra -3-at mondanak, ő meg mindig nyűgös hideg időben, meg a politika, meg a pénz, meg a Dundikasejhaja. És amúgy sem forrt még ki teljesen a terv. Nem lehet csak úgy ukmukfuk elkezdeni a boldogságot.

- Ennyit érdemelsz akkor, tedd be a mondandód meg az emlékeket egy hullazsákba, add fel postán, majd visszaküldik. Hülye picsa.

Doktor Kleopátra

Megszűnt bennem a várakozás igénye. Nincs bennem semmi törekvés arra, hogy valaki rám bólintson, megértsen, elfogadjon, méltányoljon, mert nincs szükségem az igazolásaira, filtereire, mércéire, elég a sajátom. "Téged lelkileg karmoltak véresre, nem attól gyógyulsz, ha eszel, vagy megbasznak, nem vegetatív a probléma, tehát a megoldása sem lehet vegetatív. Emeld meg a semmit és távolítsd el magadtól!" Sok-sok éjszakai vonatkattogást vettem sorra, mire ez megvilágosodott bennem. Mire felszínre tört, hogy a megoldás, nem megoldás.  

Doktor Kleopátra szemtelenül válaszol minden egyes kérdésemre, ami az utóbbi pár hónapban foglalkoztatott. Simogatom, szagolgatom, és mosolyogva ingázok a szoba egyik sarkából a másikba. Percenként sikítok fel az önazonosulás mámorában égve. Közben azon jár az agyam, vajon miért tesznek fel nekem az emberek olyan kérdéseket, amikre már tudják a választ? Abban reménykednek, hogy rosszul tudják, vagy abban, hogy udvariasságból hazugsággal etetem majd őket?

Nyeld a vacsorát, amit kaptál!

Olyan idők járnak, mikor a legszebben szervírozva próbáljuk a legtöbbet kimondani, de mégsem jön össze. A szavak gátakba ütköznek, mert a szavakat visszaszívni nem lehet. Ha egyszer kimondatnak, reciprokot már nem varázsolsz soha többet. Úgyhogy hallgass, és nyeld a vacsorát, amit kaptál!

Az viszont piszok gonoszság, hogy vannak olyan emberek, akik két mondattal csavarnak szíveket. Csak én vagyok minden betűt kétszer megfontoló, kétszer megfontoló mamlasz? 

Szabadidőmben kaleidoszkópot csillogtatok. Így hunyok szemet a töltött káposzta-hadművelet felett, és azon töprengek, hogy "ha lenne múlt, jelen, vagy jövő, most azt mondanám: kinyalhatja! De nincsen."

Mikor kapom vissza magam?

Mintaemberek! Ti ígéretet tettetek nekem, hogy így mennyire jó lesz! Hol van az a sok jó, hm? Mert egy percnyit sem látok belőle. A legnehezebb viszlát óta megállt itt bent a dobogás. Ez a csend apró ízekre szedi az összes kanyargós utat, ami agytól szívig vezet, vagy vezetett egykor.

Régen nem kellett keresni, hogy miért lesz érdemes felkelni másnap reggel. Most meg nyomorúságos kávéval indul a nap, és a felhők kérés nélkül másznak be a nyitott ablakon. Ott mocorog rajtuk az az utálatos kérdés, hogy: most hova tartasz? Nem tudom, de remélem, hogy jó messze. Ahol nem kísértenek az emlékek, hogy mi itt együtt mennyi mindent és milyen szépen. Az én kérdésem hasonlóan banális: Miért kell abból állnia minden egyes napnak, hogy törpecsászárokat kerülgetek az utcán, miközben csoszogva követ a nosztalgia?
Válasz nincs, úgyhogy eldúdolgatom, hogy szeretem magam. Persze fele sem igaz, de miért ne hazudhatnék most már én is? Hátha egyszer majd el is hiszem. Meg így legalább lesz valaki. 

Mintaemberek! Egyetlen kérdésem maradt: Mikor kapom vissza magam?

A nap végére úgyis csak az marad neked, aki vagy.

Nézegeted magad a tükörben. Bámulod a hegeket az arcodon, és még saját magad sem tudod, mit mond a szemed. Talán azt, hogy minden seb beforr egyszer. Talán azt, hogy megérte. Megérte, mert erősebb lettél. Egy kicsit bölcsebb is. Talán azt mondja, hogy túl kellene lépni azon, hogy neked mindkét oldaladra osztottak szívet. Meg kellene ágyazni, bebújni az élet takarója alá, és merni nagyokat álmodni. "Van egy álmom" - ugyebár. Itt kezdődik minden. Merni álmodni, aztán tenni érte. Szóval mit is akarok én álmodni?

Az már megvan, hogy mit nem, de nem mehetünk neki rák-mód az ösvénynek! Hidd el nekem, hogy odafönt majd számon kérik, miért köpködtél nyelés-nyalás helyett. És akkor te majd bután bámulsz: tényleg...miért is?

Mérj fel távolságokat.

Írjál útinaplót.

Építs új templomokat.

Gyújts tüzet.

Reszket az idő a tornyok felett.

Forrás: www.facebook.com/KalmarGaborPhotography

Pazar éveket töltöttünk el együtt. A legkevesebbet téve a legtöbbet adta nekem. Mégis hátat kell majd fordítanom. Anyám zokogott, mikor ide tettem le a voksom, de azóta is kitartóan hallgatja a himnuszaimat. Pedig legbelül szétszakad. 

Anya, én is tudom, hogy ez a hely csak egy vessző a történetemben. Mégis, olyan sokat jelent! Mindent.

Belehalok a gondolatba, mert máris hiányzik a sárga/kék/Fórummintás villamos, a zenét hallgató, billegő koldus, a Nagyállomásról visszhangzó éjszakai sínkattogás, a havas, takarítatlan utak, a Békás-tó csendes magánya, ahol sokszor nyaldostam sebeimet. A fényben úszó, színes kövekkel kirakott utcák. És a sötétek is, mert szemtanúi voltak az álmaimnak és csúfos kudarcaimnak. Terek és padok, ahol szerelmeim szövődtek, majd buktak el kopár albérletekben. Az üres kis kocsmák, ahol eljátszottuk, hogy élünk, miközben mások párnák közt dúdoltak szerelmet maguknak, s együtt hallgattuk velük, ahogy a Nagytemplom pöffeszkedő tornyai azt harangozzák, hogy milyen fösvény az idő.

Debrecen. Mi együtt nevettünk és zokogtunk Isten viccein. De ránk sötétedett az élet estéje. Azért, majd az utolsó úton, mikor a távolból intek egyet és nézem, ahogy eltörpül a város a múltamban, itt hagyok egy darabot magamból. Szakítsatok belőle!

...

"21 évesen okosabb voltam;
 megöltem magamban az ilyeneket.
 Akkor még egyszerre mentünk el
 azzal, akivel azt hittem
 azt fogom hinni,
 amit most veled akarok."

Csak akkorát álmodok, amekkora vagyok.

Nem én mondom meg, hogy jobbra vagy balra, előre vagy hátra. Nem én irányítok. Ülök és várok. Nem vagyok rossz gazda, de nem siettethetem az Életet, ő se siettetett engem soha. Nem én mondom meg, mi a jó, és mi a rossz nekem, mert őszintén, fogalmam sincs. Ezért félek görcsös lépéseket tenni. Száraz tény. Csak annyit tudok, hogy az illúzió elvesztése bölcsebbé tesz, mint az igazság megtalálása. 

Nekem már nincsenek illúzióim. Nem akarom buták karjaiban keresni, és képzelni őt beléjük. Ami biztos, hogy egyszer majd eljutunk a vég kezdetére, és én minden méltóságom összeszedve remélem, hogy aki jön, az hasonlóképp érzelmi roncs lesz. Aki sokszor fázik. Akinek feldolgozatlan traumája van. Aki jó pár dologtól függ, és ez ihleti életét. De azért nagyon okos. Aki szabályokat szeg. Aki hidegen ölel, de szenvedélyből csókol. Aki meglepetéseket okoz. Aki becsületes. Aki a mának, mi több, a mában él. Aki eldob. Aztán újra eldob. És újra. De mindig visszajön. Akinek a szívét csak néhányan látják. De nagy szíve van. Aki egyetlen szavával gúnyos mosolyt fakaszt az arcomra, mert ő is tudja, hogy csak morzsákkal etet engem, és ölelve öl. Akitől mindenki menekül, mert hiányzik belőle egy darab. 

Pont, mint belőlem.

Vágyat az elégedetleneknek!

- Te is tudod, hogy csak hazudjuk magunknak, hogy boldogok vagyunk. Ezek csak kétperces örömök.
- Miért, te nem vagy boldog?
- Miért, te az vagy?
- Nincs ezzel a szar élettel semmi baj.

(- Nincs. Úgyis elrobog. Először szemből, aztán meg...)