Mikor kapom vissza magam?

Mintaemberek! Ti ígéretet tettetek nekem, hogy így mennyire jó lesz! Hol van az a sok jó, hm? Mert egy percnyit sem látok belőle. A legnehezebb viszlát óta megállt itt bent a dobogás. Ez a csend apró ízekre szedi az összes kanyargós utat, ami agytól szívig vezet, vagy vezetett egykor.

Régen nem kellett keresni, hogy miért lesz érdemes felkelni másnap reggel. Most meg nyomorúságos kávéval indul a nap, és a felhők kérés nélkül másznak be a nyitott ablakon. Ott mocorog rajtuk az az utálatos kérdés, hogy: most hova tartasz? Nem tudom, de remélem, hogy jó messze. Ahol nem kísértenek az emlékek, hogy mi itt együtt mennyi mindent és milyen szépen. Az én kérdésem hasonlóan banális: Miért kell abból állnia minden egyes napnak, hogy törpecsászárokat kerülgetek az utcán, miközben csoszogva követ a nosztalgia?
Válasz nincs, úgyhogy eldúdolgatom, hogy szeretem magam. Persze fele sem igaz, de miért ne hazudhatnék most már én is? Hátha egyszer majd el is hiszem. Meg így legalább lesz valaki. 

Mintaemberek! Egyetlen kérdésem maradt: Mikor kapom vissza magam?