Tépett szájú poharak alján keressük a szívünket, pedig csak befelé kellene nézni, mondják az életjósok. Én nem fogok, azt ott bezártam, nem nyitom ki soha többé, mert fáj, mert húz vissza, mert így egyszerű. Mikor előre kellene menni, szívni be az ősz utolsó melegét, kortyolni narancsos-fahéjas illatokat, meg pislogni a napsugárba. Hallgatni a fekete-fehér valóságot, kiszűrni a lényeget, felnőni, megélni pillanatokat, amik érdemesek a naplózásra.
Csalatkoznék még én saját magamban is, ha arra mennék, amerre helyesnek vélik, így titkon /retro fürdőszobámban: sárga kád, kék csempe, egyszerűen ocsmány/ vissza-visszatekintek, hogy ellenőrizzem: igen, még mindig ott állsz, csavaros kérdéseket teszel fel, amiből senki nem tud jól kijönni (van, aki nem is akar, khmm.) Dörgölőzöl gyengékhez, hogy tekerhesd a fejüket, meg a szívüket, meg úgy egyáltalán, facsarnád az utolsó leheletet is, ha tehetnéd, olyannyira nem érdekel: épp most tapostál át valakin (újra). Nem szemrehányás, legyek én az utolsó, aki ilyet tehet bárki asztalára, de én azért kíváncsi vagyok, aláírnád-e. Majd egyszer talán elismerjük, hogy jó színészek vagyunk, de most még szórakoztat tenni a szépet.
Megéri?
