Új szemmel nézek a régi képre, rozsdásodnak az illúzió vaskapui. Használati tárgynak kevés vagyok, használati társnak sok.
Azt mondják, aki nem boldog: hálátlan. Akkor az vagyok én, így már tudom, hogy mi. Egy golyó, ami gurul a nyugvópontig, viszi az ár, bántja a fény. Kérdőjel a mondat végén...ha kimerít az önostorozás, mikor lesz erő javulni? S hogy van az, hogy a szív mintái közé csak úgy beégjen valaki?
Nem kellenek szavak, seperjük csak a szőnyeg alá a titkokat, kulcsokat, mocskokat. Amikor rendezkedni kezd a félelem legbelül, akkor kellene elszökni messzire, vinni a könnyáztatta csalódottságot, hogy amit nem emelsz, az süllyed, s újabb tégla került a romhoz, nahát-nahát. Nincs holnap és nincs jövő.
Most, hogy közelebb van, élesebben látom, hogy elérhetetlen. Így csupán egy kérdés kaparja a torkom: minek utaznék, ha helyben is idegen vagyok?
