Gyere, ájulj át a mesémbe! Dobd le a kabátod, és vele az utca emberét, hisz' a bor már kéjesen vöröslik. Ölelj át, táncoljunk egy lassút. Engedd, hogy magamba szívjalak, csak még egyszer.
Ne szóljunk most, úgyse tudnék neked mondani semmit. És amúgy is, csak az újabb búcsútól való félsz kering a fejemben. Pedig hosszú még az este. Adj nekem időt, hogy rádhangolódhassak. Engedd, hogy tökéletes álomképet faraghassak magamnak belőled ínséges időkre, mikor már nem leszel. Ehhez nem elég egyszer átfutnom téged. És most, gyerünk, tegyük egyenlővé a földdel ezt a szobát! Aztán te engem a nullával. De addig még megmutatom neked a Paradicsomot. Istenem, csak az arcomon ne látsszon, hogy azt akarom, ne látsszon ez az érzés! A halk sóhajjal agy helyett szív lakója lettél.
Komorabb vagyok, mint ilyenkor szokás. Mert fáj élni. S ha fáj élni, annak is csak te vagy az oka. Mindig csak te, füstös, sötét árnyék. A mihamarabbi viszontlátásra!
