Ahol csak tudod, ameddig csak tudod...

Míg kiskegyed ilyen lehajtott fejjel jár, elmegy mellette az élet! - sápítozik egy bölcs öreg, míg én a

megkövült csigákat mustrálom a Nagyállomás márványpadlóján.

Csak a szemem válaszol. /- És a bácsi észrevette már ezeket a csigákat, vagy mindig emelt fővel tetszik járni? Ha csak látogatóba jöttünk ide, miért nem élvezhetjük az apró rezdüléseket is? Ahol csak tudjuk, ameddig csak tudjuk. /

Olyankor vastaps, de inkább kötél.

Ígértem, hogy írok, hát legyen így. Feszült sóhajt hallatok, mert fogalmam sincs, mit meséljek Neked. Nem is vagyok benne biztos, hogy érdekel téged, engem, mi zajlik most bennem. Olyan elcsépelt témákat kerülgetek folyamatosan, mint időjárás, iskola, munka, amik huszadrangú dolgok, mégis, csak erről tud beszélni mindenki. Miért?

Mi van veled, hogy vagy, amúgy nem is érdekel. Tanultál-e, nem, én sem. Szar az idő, ja, mindig az. Jó buli volt, jó.

Aki meg nem erről beszél, az éppen képet mutató korszakát éli. Trendi vagyok, boldog vagyok, promózom magam, közben magányomban éjszakánként az jár a fejemben, vajon a natúr joghurt fóliájával lehet-e eret vágni. Itt voltunk, ott voltunk, bejártuk a világot, de nem láttunk semmit. Ezt vettem, ezt ettem, ezt ittam, szar volt, de kaptok róla képet, mert jól néz ki. Ja, meg rólam is, az ezrediket, amin bepucsítok, na nem azért, csak ilyen a természetes beállásom. Igazán nem tehetek róla. Hisztizek, sajnáljatok, szar nekem. Idézet, idézet, viccesnek hitt képek, bazmegek.

Leereszkedjek idáig? Néha sikerül. Olyankor vastaps, de inkább kötél.

Meghajlott valóság

„A jó álmok átjutnak a nyíláson,
a rossz álmok viszont csapdába esnek a hálóban,
s elvesznek a hajnal fényében.”

"Írd ki, és elmúlik."- visszhangzik a fejemben. Dehogy múlik. Örökre itt marad, örökre.

Néha még felsejlik a kép, hogyan is tud taposni rajtunk az Élet a büdös talpával. Ugyanúgy vannak miértek és milettvolnák, csak elhalványultak. Szépen szőtt tervek villóznak körbe-körbe, és várnak, hogy a változás útjára lépve pakoljam őket átlátszó teszkós szatyorba. Gonoszan néznek, mikor felgyűlnek a máshogy kellett volna gondolatmenetek, és fojtogatnak ritmikusan a "szíve egy ketyegő bomba" dallamra. 

Akkor ocsúdok fel, mikor elszorult torokkal kapkodom a levegőt, körbenézve a sötétben - semmi baj, csak a homlokom belsejébe íródtál. Álom volt csak, meghajlott valóság. (?)