Aláaknázott terepen lépkedek feszes nyugalomban. Dühöm csak jelentéktelen legyek dünnyögésére robban: a folytonos életveszély morajától szemem se rebben; minden reményem benned él, halálomnál véglegesebben. Mire megszüljük egymásnak magunkat, kihordunk annyi kínt, kívül-belül, hogy elszakadni egyikünk se tudhat többé a másiktól: feltétlenül valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. - S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom. Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
