A nap szikrái beletörnek a felhőkbe, te meg magadba kúszva húzod az árnyékodat. Ma sem voltál túlzottan produktív, képekből gyúrtál múltat, múltakból gyúrtál képet. Azért az én arcomra mindig mosolyt csalsz ezzel a kínlódással. Játszottunk már szeretőket, ellenségeket, barátokat és gyávákat, de most épp mi van porondon?
Kopog a remény a zsúfolt járda kövén tavaszi reggeleken, mikor gondolatban elképzelem, hogy gondolsz. Ólomsúlyként nehezedik rám a testem, de menni kell, mert új nap új kaland, ja persze. Olyankor pillanatok peregnek le. Te jönnél, én mennék. Hogy vagy mindig? - kérdeznéd, én meg dobnék valami közhelyes választ indokolatlanul magas hangon. Bólintanál, elfogyna a szó, légy jó - engednélek, vagy még tartanálak...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése