Egyik napról a másikra váltunk idegenekké. Látom, érzem. Nem vagyunk se éhesek, se szomjasak, se fáradtak, se boldogok, se semmik. Merre tartunk? Az "örökre" csak egy naiv idióma volt, ami vissza-visszatér, és soha nem tanulunk belőle. Az örökre nem létezik. Egyszerűen nincs. Kész.
Talán csak görcsös erőfeszítés volt az az örökre. Talán csak megnyugtató pipák voltunk egymás életében.
Szar dolog a szakítás, főleg barátok körében. Aljas kérdőjelek, lemondások, álmatlan éjszakák, vagy éppen gúnyos rémálmok kísértenek. Ezek már mindennapi dolgok, az elcseszett filmem velejárói lettek. Viszont az, hogy többé nem vagyok fontos, elviselhetetlen érzés. Értelmetlen féltékenység gyötör. Azzal, hogy minden előjel nélkül elfordult tőlem, kettétörtek bennem a tegnapok és a holnapok. A tegnapok, amikor azért sírtam, mert sírt.
A holnapokból pedig csak annyi maradt, hogy ismét foltozni kell ezt a rongyos valamit, ami a szívem helyén van. Megérdemeltem. Gondolom.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése