Teher-, vagy gyorsvonat az, ami az életemnek ütközött?

Ha majd nem fogom magam zsinóron rángatni, belekiabálok egy óriási köszönöm-öt a debreceni éjszakába. Ha majd nem látom újra ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott.

Egyszer majd elzárom az agyam, és átadom a szívem a számmal. A lélekboncolgatástól kezdve a spontán sörig, az összes pillanatot meg fogom köszönni, még ha néha kicsit meg is haltam bennük. Az ütéseket. A simogatásokat. Az egyperces örömöket. A nemes gesztusokat. Az őszinte érdeklődést, és a látszatempátiát. Még a hátbaszúrásokat is.

Van, aki leépít, és van, aki fel. NEM. Mindannyiuktól lett végre nekem is egy történetem. És ezzel, azt hiszem, minden elmondatott.