Sokat gondolok arra, akit elirigyelek az életemből. Hogy bár jönne már más is a postaládámba a politikusnévjegyeken kívül, és lenne kivel megosztani ezt a bárgyú hétköznapot. Aztán eszembe jut, hogy mit ugatok itt, ha nekem úgy a jó, ha nem kellek?
Mert, ha kellek, elfutok előle, ha nem kellek, anyatejként szívnám szavait bárkinek, csak érezzem, hogy érez. Féltve őrzött titkokat vések mások arcára, de ha megmondóember vagy, menekülök tőled, nem kell, nem kértem, csak hadd öntsem ki itt neked a sok szart, ami felgyűlt bennem. Néha túl korán találok rá az igazira, aztán jön a pofára esés - ez nem is te vagy, én nem ilyennek képzeltelek. Végletből végletbe taposva osztom az észt, de nekem aztán ne jósolj, mert én nem köpködök senki tenyerébe sem egyszer, sem kétszer. Én majd megoldom, mert két szék közt a padlón sem rosszabb, mint tudatlanul okoskodni.
Egymagamnak lettem nevelve, ezen a kérgen most már senki nem jut át, pedig néha úgy szeretném, hogy belehalok. Az meg, hogy úgy beszélek róla, mintha itt se lenne, az én szuverén baromságom, csak néha jobb semminek nézni a mindent, átugrani a tényeken, hogy mindig is volt, mindig is lesz. Ez a gusztustalan érzés, hogy elhagytam a kedvenc játékomat... szép is volt meg szórakoztató is, én meg unatkozok nélküle. Jó lenne előkotorni a fiók mélyéről, de minek, úgyis megunom, eldobom, tönkreteszem, nem is vagyok elég jó egy ilyen míves darabhoz.
Valahogy azért mégiscsak megetették velem, hogy így a jó, ebben az elcseszett állapotban, én meg hittem. Mert mit tudsz tenni, hiszel a legvégéig, aztán nevetsz a saját kis világodon, hogy megint hová a picsába tartasz, de tényleg? Építed a homokváradat, aztán jön egy szél, te meg hazudd, hogy élvezted.
Csak ennyi, pislogj az éjszakádba, valld be, hogy őt keresed a szemeiddel - dehogy, csak részeg vagyok, semmit nem látok. Pedig jó lett volna, csak még egyszer.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése