Nehéz a hogy vagy-kérdésekre válaszolni, bár valószínűleg még soha senki nem felelt rájuk őszintén, úgyhogy mindegy is. Vagyok. Nem jól, nem rosszul. Talán most először minden tökéletesen jelentéktelennek tűnik. Azért a giccses csillogástól, amivel tele van a város, még mindig hányni
tudnék. Miért hiszik el az emberek, hogy ettől lesznek boldogok? Valójában ennél az se jobb, hogy én meg titkon abban reménykedem, hogy ideér majd egy megkésett csomagban valami, ami fontos lesz és örömet okoz.
A pokolhoz is hozzá lehet szokni, könnyebben, mint azt gondolnánk. Amint hozzászoktam, beléptem az "Életközeli élményeket gyűjtők" önsegítő körébe. Mindenkinek meg kell őrülnie ahhoz, hogy aztán normális legyen. El kell aludnia, hogy felébredjen. Meg hasonlók. Én nem akarom az élet értelmét naponta lemérni. Gyászos menekülés ez részemről a kudarc elől.
Hank Moody meg néha átjön, mert nem talál fogást magán. Rajtam annál többet. Az én fejem fölött aztán villog a kérdőjel, hogy ennek mi értelme. Voltaképpen a válasz is ott van: semmi.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése