Reszket az idő a tornyok felett.

Forrás: www.facebook.com/KalmarGaborPhotography

Pazar éveket töltöttünk el együtt. A legkevesebbet téve a legtöbbet adta nekem. Mégis hátat kell majd fordítanom. Anyám zokogott, mikor ide tettem le a voksom, de azóta is kitartóan hallgatja a himnuszaimat. Pedig legbelül szétszakad. 

Anya, én is tudom, hogy ez a hely csak egy vessző a történetemben. Mégis, olyan sokat jelent! Mindent.

Belehalok a gondolatba, mert máris hiányzik a sárga/kék/Fórummintás villamos, a zenét hallgató, billegő koldus, a Nagyállomásról visszhangzó éjszakai sínkattogás, a havas, takarítatlan utak, a Békás-tó csendes magánya, ahol sokszor nyaldostam sebeimet. A fényben úszó, színes kövekkel kirakott utcák. És a sötétek is, mert szemtanúi voltak az álmaimnak és csúfos kudarcaimnak. Terek és padok, ahol szerelmeim szövődtek, majd buktak el kopár albérletekben. Az üres kis kocsmák, ahol eljátszottuk, hogy élünk, miközben mások párnák közt dúdoltak szerelmet maguknak, s együtt hallgattuk velük, ahogy a Nagytemplom pöffeszkedő tornyai azt harangozzák, hogy milyen fösvény az idő.

Debrecen. Mi együtt nevettünk és zokogtunk Isten viccein. De ránk sötétedett az élet estéje. Azért, majd az utolsó úton, mikor a távolból intek egyet és nézem, ahogy eltörpül a város a múltamban, itt hagyok egy darabot magamból. Szakítsatok belőle!