2013. május 31., péntek

"Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni."

Itt még nem dőlt el,
végül fiú leszek, vagy lány. :)
Újra itt. Újra egyedül a gondolataimmal. Kiszorultak belőlem a perszonál-hülyeségek az utóbbi időben, nem hagytak nekik teret az eljárások, adónemek, biszbasz százalékok és forintok.

Felfoghatatlan továbblépés zajlik bennem. Aggodalom, félelem, konstans várakozás, hogy most mi lesz. A megkönnyebbülés szikráját csak az az érthetetlen mennyiségű alkohol hozta el, ami bekéredzkedett jólétet ígérve. De a másnap nem hozott többet keserédes gondolatoknál, és ennél is több fóbiánál. 
Ez vagyok én. A riadt kislány, aki az örömben is az ürömöt keresi. Visszafordulnék, kezdeném elölről. Szánalmas kapkodással kutatom a stabil gyerekkor maradványait, amikből mindösszesen egy csillogó nyaklánc maradt meg. A nyakláncon galamb. Ennyi maradt belőled nekem. Miért nem lehetsz velem a legnehezebb döntésekkor? Ugye, nem engeded el a kezem soha? Akarom hinni, hogy nem fogod. Akarom hinni, hogy maradok a fagyiskocsi után szaladó, cserfes kisunoka. Akarom hinni, hogy nem darál be az élet. Akarom hinni, hogy nem alszik ki ez a tűz, amit tőled kaptam.

De nem tudom. És látod, ennyi maradt belőlünk. Az egyetlen kézzel fogható örökségem tőled: egy ázott, fáradt békegalamb.

2 megjegyzés :

  1. Ezért viseled mindig vizsgán a galambos nyakláncot! Feltűnt már!:) Fel a fejjel!

    VálaszTörlés